Hunnia karácsonya

A szerző az Alapjogokért Központfőigazgatója

***

„Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.”
(Márai Sándor: Mennyből az angyal)

Igen, jól érzi a kedves olvasó: a Megváltó érkezését várva sem hagy bennünket nyugodni az, hogy gondok kavalkádjává vált a világ. A súlyos geopolitikai válságok korában sokan kétségek között tengődünk. Kétségeskedünk, de persze nem esünk kétségbe, az aggály azonban valós: a jelek szerint ugyanis a nyugati világ legerősebb országainak vezetői sem látják a kiutat a bajokból. Pedig a krízis szerkezete távolról sem átláthatatlan, mindössze három jól megfogható összetevőre vezethető vissza: egy antropológiai vitára és az abból következő világnézeti feszültségekre, melyek együttesen egy civilizációs nagypolitikai dimenzióban csúcsosodnak ki. Nézzük először ezeket egyenként!

1. A woke térnyerésével válságba jutott a nyugati világ emberképe.

Az új „kritikai etika” antropológiai értelmezése összeegyeztethetetlen azzal, ami maga a teremtett ember. Karácsony idején – családunk körében – magától értetődőnek tűnik például, hogy társas lények vagyunk. Az, hogy közösségeket alkotunk, és azokban tudunk kiteljesedni, teljes életet élni, nem képezhetné vita tárgyát. A woke emberképe mégis fanatikus elszántsággal ragaszkodik a parttalan individualizmushoz. Miközben mi teljes természetességgel várjuk el már egész fiatal gyermekektől is, hogy különbséget tudjanak tenni jó és rossz között, addig ők a szubjektív „életélményt” helyezik a középpontba, és ezáltal mindent relatívvá tesznek. A természetes – ha úgy tetszik, igazságos – hierarchia a társadalmi együttélés alapfeltétele, mely nélkül képtelenek lennénk megszervezni közös tereinket és viszonyainkat. 

A woke viszont nem pusztán abban hisz, hogy minden ember – a körülményektől függetlenül – minden tekintetben egyenlő, de totális és teljes egalitarianizmust hirdet mindenféle érték és életviszony kapcsán. (Ráadásul kommunisztikus módon azonos eredményt is ígér mindenkinek tehetségre, szorgalomra tekintet nélkül.) A hagyományos nyugati etika hisz a transzcendens létezésében. Teológiai szemléletünk alaptétele, hogy e világi tartózkodásunknál többre vagyunk rendelve: „aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha” (Jn 11,25). A posztmodern fanatizmus azonban meggyőződéssel hirdeti, hogy e világon túl nincs semmi. A szocialista, progresszív ideológiák azért ragaszkodnak a társadalmi mérnökösködéshez, mert mániájukká vált, hogy a földön kell megalkotniuk saját „mennyországukat”. Így minden határt áthágva, minden korlátot letörve erőltetik az „önmegvalósítást”, vágyaik kiélését.

2. A fenti ellentétek szülik a Nyugat ideológiai szembenállását önmagával.

Korunk legnagyobb vitái a genderideológia, az lmbtq-érzékenyítés, az ellenőrizetlen migráció, a zölddzsihád és a háború körül mind értelemszerűen vezethetők vissza az antropológiai ellentétekre, a politikai és kulturális skizofréniára. A posztmodern baloldal azért támadja a családot, mert az emberi közösség elemi megjelenési formáját látja benne, és ezért viszolyog tőle. Azért támogatják a tömeges migrációt, mert meggyőződésük, hogy nemcsak elvont, de társadalmi, fizikai és földrajzi értelemben is globálisan, multikulti alapon kell létrehozni Az Emberiséget – ahol se nemzet, se határ, se helyszeretet nincs. Ahol nem „valahol” kell lennünk, hanem „akárhol”.