Mindig jöhetnek újabb Trianonok – a ma elképzelhető legnagyobbat úgy hívják, hogy huxit

Jól tesszük, hogy ünnepelve gyászolunk, mert így évről évre egy országot csap arcul a magyar állami létezés hideg, sárnehéz rögvalósága. Mikor az Urálon túlról – mindegy, azon belül délről-e vagy északról, higgye úgy bárki, ahogyan neki kedvesebb – ideköltöztünk a lakályos Kárpát-medencébe, ezredéves elszigeteltséget vettünk a vállunkra. A köröttünk élő népek mindegyike jobban összetartozik valaki mással, mint velünk: közösebb a nyelve, a tudata vagy épp a sorsa. Házszámunkkal Kunság mezein és Tokaj szőlővesszein kívül az is együtt jár, hogy bizony nincs, nem lehet természetes szövetségesünk. A legjobb, amit fel tudunk mutatni, a lengyelek testvérisége és az osztrákok sógorsága. Olyanunk, mint a szlováknak a cseh, a románnak a moldáv, az osztráknak a német, nincsen.

Nem voltunk egyedül a németek oldalán az első világ­háborúban, és nem is hibáztunk talán nagyobbakat, mint azon az oldalon bárki más; sőt amit hibáztunk, azt úgyszólván együtt brácsáztuk el az osztrákokkal és a csehekkel. Mégis velünk statuáltak példát. A magyar történelem képlete a házszámunk által ránk rótt magány miatt rideg és fájdalmas: egységnyi magyar hibából több magyar kár származik, mint egységnyi osztrák vagy cseh hibából osztrák vagy cseh kár.

E tény mégsem indíthat méltatlankodó, ökölrázó lázadásra. Minden nép a maga keresztjét van hivatva cipelni, és messze nem a miénk a legnehezebb – az ukránokét például Oroszországnak hívják, a zsidókét antiszemitizmusnak, a görögökét matematikának, egész Afrikáét meg úgy, hogy gyarmatosítás. De íme a magyar kereszt: mi nem hibázhatunk annyit sem, mint a többiek. Míg más hibáit enyhe sorslegyintéssel büntetik, a mieinket ízekre szabdalással.

S miközben a lélek titkon revízióra vágyik, Deák Ferenccel vallva, hogy „amit erő vagy hatalom elvesz, azt idő és szerencse visszaadhatják”,

kisebbek-nagyobbak. A legkisebbet talán a helyreállítási pénzek visszatartásának hívják, a közepeset a vétójog szűkítésének, a ma elképzelhető legnagyobbat pedig úgy, hogy huxit. A magyar külpolitika ma sem hibázhat, mert a képlet kegyetlen: a magyarok büntetése mindig egyenlő a magyarok hibájának és a külső környezet ellenségességének összegével. S a külső környezet ma sem látszik éppen sokkal magyarbarátabbnak, mint százhárom éve volt; szomszédainkkal fennálló kapcsolataink javulása aligha köszönhető másnak, mint annak, hogy a területek, melyekre igényt tarthatnának, már náluk vannak. Panaszra ilyetén módon részükről semmi ok.

Nincs tehát a magyarnak másik útja, mint hogy ember- és nemzetfeletti módon ne hibázzon még annyit sem, mint a többiek. Ezt üvölti tízmilliónk arcába a nemzeti összetartozás napja évről évre. Fontos, hogy ez a nap ne csak a fájdalom és keserűség napja legyen, melyen egyre régebbi szép időkre emlékezve forraljuk magunkban a revansot. Legyen ez a nap annak a napja is, amikor sokak akaratával ellentétesen még mindig létező, gyönyörű és a történelemben sosem látott mértékben jómódú hazánkba fordulva azon is elgondolkozunk egyen-egyenként, hogyan segíthetünk ennek az országnak többé nem hibázni. Mert azt nekünk – mint minden év június negyedikén újból és újból megtanuljuk – mindenki másnál kevésbé szabad.