Luxemburg miniszterelnöke keményen beleszállt Orbán Viktorba – ha így halad, még az Európai Bizottság elnöke is lehet belőle!

Bevallom, elfogult vagyok Luxemburggal szemben. Aranyos kis ország, vicces nyelvvel, klassz várakkal, vadregényes zugokkal, egyetlen irodaházban akár 1810 vállalatot elhelyezni képes bűvészekkel – valamint nagyvonalú néppel, amely nem akad fenn azon, hogy miniszterelnöke a jogi karon írt vékonyka szakdolgozatának 56 oldala közül suttyomban ötvennégyet kopipésztelt (négy honlapról, két könyvből és egy újságcikkből, éljen a kioktatásra feljogosító nyugati igényesség és szellemi fölény). Ezért kár, hogy cserébe Xavier Bettel

„Orbán Viktor törvénye nyomán többé nem lehet a homoszexualitásról beszélni se a tévében, se a rádióban, se az oktatásban. Nem lehet róla beszélni” – állította ugyanis igen határozottan a strasbourgi plenáris ülésen, mintha valami hibás sillabuszból kopipésztelne már megint, ahelyett, hogy legalább most mentené a becsületét, és ex-joghallgatóként beleolvasna a törvénybe, amit kritizál. „A tanulók részére a szexuális kultúráról, a nemi életről, a nemi irányultságról, valamint a szexuális fejlődésről szóló foglalkozás megtartása során különösen figyelemmel kell lenni az Alaptörvény XVI. cikk (1) bekezdésében foglaltakra. E foglalkozások nem irányulhatnak a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérés, a nem megváltoztatása, valamint a homoszexualitás népszerűsítésére” – ez áll ugyanis a jogszabályban. Et dierf keng Publicitéit gemaach ginn, Här Bettel, ha szabad így összefoglalnom a lényeget, mielőtt újra félrefordítódna. Beszélni nyugodtan lehet – mármint amennyiben a mindenkori beszélő

Miután pedig a nagyhercegség kormányfője ekképpen dezinformálta a jelen lévő képviselőket, személyes érintettség okán rámutatott: „A legnehezebb egy homoszexuális számára, hogy elfogadja önmagát”. Amit nincs ok vitatni – csakhogy számos vörös hajú számára is pont ugyanez a legnehezebb, ahogy sok-sok, minimum egy testrészével elégedetlen heteroszexuális leány, alacsony srác, látványosan elálló fülű kamasz vagy dadogó/kancsal/duci/zseni/kétbalkezes/önbizalomhiányos serdülő számára is (a felsorolás tetszőlegesen bővíthető). Ezért a jelenlegi világpolitikai helyzetben nem túl biztató, amikor az Európai Parlamentben „Ez Európa” címmel egy adóparadicsom vezetője arról értekezik, hogy a homoszexuálisok nehezen fogadják el önmagukat, és az ő barátai mennyire megkönnyebbültek, amikor neki ez végre sikerült – értjük, persze, hogy neki ez fontos, és együtt örülünk vele, de azzal, hogy ezt a témát muszáj Európa legakutabb kérdései között tárgyalni, csak a Fidesz Brüsszel-képét sikerül masszívan alátámasztani. Ráadásul az, hogy Bettelnek annak idején a junckeri Luxemburgban is nehéz volt elfogadnia másságát, legfeljebb annyit bizonyít, hogy nincs az a fénylő européer politikus, aki alatt az efféle küzdelmeket meg lehetne úszni.

De a nehézségek összetett voltára utal a luxemburgi miniszterelnök legerősebb érvnek szánt kérdése is: „Tudják, hány fiatal követ el öngyilkosságot, mert nem tud beszélni a saját homoszexualitásáról?”. Választ nem kapunk konkrét és összehasonlítható számadatok formájában – nem kérdés, hogy egyetlen ilyen eset is pont eggyel több az elfogadhatónál, de megnyugtató lenne látni, hogy ahol szabad leszbikus csókokat mutogatni a kiskorúaknak délután négykor a tévében, ott kevesebb fiatal válik depresszióssá. Az Eurostat azonban csak arról tájékoztat minket, hogy

de többnyire a hollandiainak is, pláne a svédnek és az izlandinak, pedig utóbbiak mind példásan LMBT-barát országok – nemigen látszik bizonyítottnak, hogy a délutáni műsorsávban sugárzott LMBTQI-tartalom érdemben orvosolná a drámát. Különös tekintettel arra, hogy Xavier Bettel beszédének egy másik pontján a koronavírus-járvány uniós kezelését dicsérte, amely időszak alatt egyébként Európa-szerte ugrásszerűen megnőtt a szuicid gondolatokkal küzdő fiatalok száma.

Ezért ha nem számítana retrográd ötletnek a sokszínűségpárti Európában, akkor egyszer akár azon is el lehetne merengeni, hány felnövekvő homo- és heteroszexuális pusztítja magát azért, mert élete üres, valódi kapaszkodója pedig nincs. Merthogy számos tanulmány rámutat: a fiatalok jóllétének csökkenése gyanúsan egybevág a ténylegesen hívő fiatalok számának visszaesésével. Egy 2018-as amerikai kutatás például megállapította: a kamaszkori gyakorló vallásossághoz nagyobb fokú elégedettség és jellembeli erősségek kapcsolhatók, amellett, hogy a marihuánafogyasztás valószínűsége is kisebb, a szexuális partnerek száma pedig alacsonyabb. Csupa-csupa olyan tényező, amely mérsékli az öngyilkossági gondolatok kockázatát.

Így hát igazán kár, hogy

(a hitoktatás arrafelé hagyományos formáját), és egy egységes és kötelező „élet és társadalom” tantárgyat vezetett be helyette. Ennek keretében a kereszténységről nyolcadikban tanulnak a diákok, a tanév 16 témakörének egyikeként, a divat és a globalizáció között; a tárgyat oktató tanárnak mindvégig pártatlan, moderáló szerepet kell betöltenie és minden vallás hagyományait egyenértékűnek kell bemutatnia (beszélhet róla, de nem népszerűsítheti, mintegy), az emberi jogok szempontjából megvilágítva ugyanakkor a problematikus elemeket. Az országban működő négy katolikus magán(!)iskola tárgyalások után kapott engedélyt arra, hogy pluszban hittant is tanítson – és jé,

hogy Luxemburgban „Xavier Bettel törvénye” nyomán nem lehet csak úgy Istenről beszélni az oktatási intézményekben. (Miért is árulkodott volna, köze nincs hozzá.)

Beszédének orbánozós blokkjában a luxemburgi kormányfő végül felháborodottan adott hangot azon meggyőződésének, hogy az Európai Unióban (sic!) hamarosan nem fog tudni másokkal beszélni a homoszexualitásáról, legfeljebb névtelenül, mert különben azt kockáztatná, hogy megrontja a fiatal generációkat.

Ízlelgessük ezt a komoly eszmefuttatását annak fényében, hogy Luxemburgnak 1984 óta nem volt olyan miniszterelnöke, aki a kormányfői tisztségéből néhány ciklus után ne egyenesen az Európai Bizottság elnöki pozíciójába emelkedett volna...

(Nyitókép forrása: Multimedia Centre of the European Parliament)

***