Az erő tényleg nem veletek van!

A szerző a miniszterelnök politikai igazgatója

László Csaba egykori pénzügyminiszer, professzor emeritus sokat mondó, Az erő nem velünk van címmel hosszú cikket jelentetett meg a Magyar Narancs honlapján, amelyben reagált a konnektivitás mint magyar kitörési stratégia mellett érvelő írásomra. Örülök a válasznak, mint ahogy a témában megjelent valamennyi reakciónak. Jó volt látni azt is, hogy a cikk nagy hullámokat vert.

Úgy döntöttem, könyv formájában is összeszedem, rendes hivatkozásokkal és kifejtésekkel mindazt, amit ebben a kérdésben gondolok. Ám addig is:

Sikerült ugyanis jókora követ dobni az állóvízbe, s ennek nyomán mintha a magyar közélet hagyományos műfajának számító érvelő esszé – úgymond – feltámadt volna hamvaiból.

A politikusi szakmához persze az is hozzátartozik, hogy a viták késhegyre mennek, azaz bizonyos értelemben totálisak. Viszont azt politikusként sem jó látni, hogy az érvelő esszé műfaja is átveszi ezt a szemléletet. Azaz, hogy a vita során az a cél, hogy bebizonyítsuk, a vitapartner mindenben téved, jó szándéka egyébként megkérdőjelezhető, s különben is, híján van a szükséges vagy minimális kognitív képességeknek. Sajnos László Csaba is ebben a szellemben járt el. De sebaj!

Jó, ha tudjuk, ilyen esetben a „kívánt” hatás elérésének egyik leggyakoribb és kézenfekvő módja, ha a másik állításait tendenciózusan olvassuk, saját elképzeléseink szerint értelmezzük, s válaszunkat is ennek alárendelve rendezzük be, hogy aztán „győzelmünk” mindenre kiterjedő jellegéhez kétség se férhessen. A politikusoktól származó reakciók esetében nem is érdemes fennakadni az ilyesmin, az érvelő esszé műfajának váratlan visszatérése ugyanakkor további előnyökkel kecsegtet.

Bár László Csaba politikusi múltat is tudhat maga mögött, én mégis inkább egyetemi és gazdasági szakemberként tekintek rá. Ezért nem is élek a vita totalizálását célzó eszközökkel, vagyis az alábbiakban nem rendezem be saját magam szempontjai szerint László Csaba írását, kifejezetten és tételesen az ő állításaira fogok reagálni. Ez nekem kedvezőtlen, mert így a narratív kereteket továbbra is ő adja. De hátha ragadós a jó példa, és a műfaj újjászületése mellett annak követelményei is visszatérnek. Bátorítanék mindenkit, ha kedve tartja, szálljon be a vitába!

Gazdaság

Bár az eredeti cikkem logikáját tekintve nem volt ekkora jelentősége, a szerző mégis a neoliberalizmusra tett megállapításaimat kritizálja elsőként. Nevezetesen azt a kitételt, hogy a 2008-as gazdasági válság rámutatott a neoliberalizmus mint modell gyengeségére, aminek fontos eleme, hogy a szolgáltatói szektor előtérbe helyezése az ipari termeléssel szemben csökkentette a fejlett világ válságokkal szembeni ellenálló képességét. Lehet, hogy nincs igazam, de emellett érvel például Niall Fergusson, Dani Rodrik, Joseph Nye és Jeffery Sachs is.

Sachs egészen odáig megy, hogy szerinte az unipoláris világrend csak 2008-ig tartott, s hogy jön helyette, az éppen most, az elkövetkező években derül ki. Az egykori pénzügyminiszter, László Csaba az állításaimmal szemben afféle érveket hoz fel, hogy korábban is voltak globális válságok, s akkor még a nyugati világban az ipar és a mezőgazdaság szerepe jóval magasabb volt, mégis súlyosan érintették az egyes országok gazdaságát. Egyébként is, a 2008-as világválság csak egy a gazdaság történetét rendszeresen jellemző krízisek sorában. Csakhogy

Ennek tisztázásához érdemes megejteni egy fogalmi elemzést!

A közbeszédben gyakran szinonim vagy hasonló jelentésű szavakként használják a globalizáció, a globalizmus és a neoliberális/neoliberalizmus szavakat. Ezek azonban nem szabadon felcserélhetők. A globalizáció – ahogy azt Lánczi András már 2002-ben leírta – egy, a nyugati modernizáció logikájából szervesen következő fejlemény. Majdhogynem természeti erő, amely mint ilyen, nem is bír morális értékkel. Olyan trendszerű (szinte törvényszerű) fejlemény, mint hogy reggel felkel a Nap – a világnak teljesen ki kellene fordulnia a sarkából ahhoz, hogy ez megváltozzon. Egy ilyen jelenségnek egyaránt lehetnek ránk nézve pozitív és negatív következményei. Rajtunk múlik, miként viszonyulunk hozzá. Maradva az előbbi példánál: bánkódhatunk, hogy nem alhatunk tovább, vagy örülhetünk, hogy újabb produktív nap áll előttünk.

A globalizmus ezzel szemben egy ideológiát takaró kifejezés. Az ilyen „izmusokra” végződő kifejezéseket nevezi a 20. század egyik legnagyobb fogalomtörténésze, Reinhart Koselleck mozgásfogalmaknak. Ezek jellemzője, hogy etikai szempontból kívánatos jövőbeni végcélként tételezik az általuk jelölt társadalmi vagy egyéb jelenségeket. A globalizmus esetében ez a globalizáció kiteljesedése. Vagyis a globalizáció azt „állítja”, hogy minden, ami a globalizáció következtében történik, az szükségképpen jó és üdvözlendő. Ilyen globalista gondolkodó Yuval Noah Harari, aki általában azon sajnálkozik, miért nem jött már el a globalizáció minden jótéteménye. Az ilyen állítások tarthatatlanok: mintha azt mondanánk, ugyanolyan jó, ha elviszi a házunk tetejét a vihar, mintha szélerőművekbe csatornáztuk volna a mozgó levegő erejét.

hogyan használjuk fel annak energiáit. Ilyen értelemben a neoliberalizmus a globalizáció sajátos, elsősorban gazdasági szempontból értelmezhető szervezési modellje, amely a hidegháború lezárultával került világszinten uralkodó helyzetbe. Hogy ez így alakult, az részben történeti véletlen, hiszen akkor épp a neoliberalizmus jelentette az uralkodó kapitalizmus-felfogást a győztes Nyugaton.

Ezért lehet az, hogy hazai körökben gyakran keverik össze a kapitalizmust és a neoliberalizmust, mintha teljességgel ugyanazt jelentené a kettő. Úgy vélem, írásában László Csaba is így járt el.

A neoliberalizmus arra ad választ, hogy a globalizáció felhajtó erőit miként lehet a lehető leghatékonyabb módon a saját hasznunkra fordítani. A válasz pedig tartalma szerint így hangzik: az állami kompetenciák csökkentésével, a spontán piaci folyamatok érvényesítésével – mint a termelés hatékonyságának és profitrátájának növelése –, emellett mindenféle (termelési és kapacitásbeli) redundancia megszüntetésével lehet elérni a legnagyobb felhajtóerőt. E felfogásnak lett a következménye a termelés kiszervezése a Távol-Keletre, ezzel együtt a nyugati ipar leépülése, a termelési láncok elnyúlása, majd azok helyettesíthetetlenné válása.

Állításom az, hogy ezen modell gyengeségei, ha úgy tetszik, anomáliái, a 2008-as gazdasági válság folytán váltak először nyilvánvalóvá. Abban László Csabának teljesen igaza van, hogy a válságok rendszeresek. Én viszont azt állítom, hogy a 2008-as – lehet, hogy menetrendszerű – válság a globalizáció neoliberális modelljének tarthatatlanságára világított rá. Ennyiben 2008 eseményei egyediek.

Az ipari kapacitások kiszervezése a neoliberális modell következménye, és az aktuális válság ezen modell markáns hátulütőire mutatott rá.

Válaszcikkében László Csaba azt is a szememre veti, hogy beálltam a globalizáció „népszerű kritikusai” közé. A fentiek fényében – gondolom – felesleges érvelnem amellett, miért félreértés ez a megjegyzés. Arra viszont rávilágít, hogy maga a szerző hajlamos egymással felcserélhető fogalmakként használni a globalizációt és a neoliberalizmust, s ezen fogalmaknak – globalista módon – etikai értéket tulajdonít. Ilyen, a jó és a rossz skáláján mozgó elemzési szempont azonban elsősorban a neoliberalizmus kapcsán fogalmazható meg. Ilyen értelemben a jobboldali magyar kormány valóban a neoliberalizmus kritikusa.

A neoliberalizmus mint gazdasági modell például teljesen érzéketlen a közjó fogalma iránt, s majdhogynem el sem ismeri azt legitim elemzési szempontként. Kizárólag az egyéni jó morális kategóriáját ismeri, s hajlamos azt is a gazdasági gyarapodás mértékére redukálni. Ha létezik is közjó a neoliberális paradigmában, az kizárólag mint az egyéni jók összessége, vagy esetleg az egyéni jókon fellépő emergens tulajdonságként értelmezhető. Egyszerűbben:

Csakhogy Thomas Nagel filozófus mutatott rá más összefüggésben arra, hogy az effajta, emergens tulajdonságokra való apellálás csak akkor valódi érv, ha pontosan meg tudjuk mondani, az új tulajdonság miként jön létre. Minden más esetben csak egy magyarázati szakadék lefedésére, de sosem betemetésére szolgál. A neoliberalizmus azonban nem képes ilyen pontos, az egyes mechanizmusok szintjén követhető magyarázattal szolgálni. Ezért nem is ismeri el igazán a közjó fogalmát, sőt általában berzenkedik tőle.

A már sokszor tárgyalt anomáliák éppen ebből az attitűdből fakadnak. A stratégiai szektorokról, iparágakról és kapacitásokról – a hatékonyság érdekében történő – állami lemondás, a termelési láncok elnyújtása, a tartalékok képzésének hiánya, az indokolatlanul magas pénz- és részvénypiaci kockázatvállalás a magánszektorban (Lehman Brothers és társai) mind arra vezethető vissza, hogy az önmagunkon túlmutató negatív externáliák közjóra gyakorol hatása nem szerepel a döntési szempontok között. Erre világított rá 2008, aztán a migrációs válság, illetve a nyugati közvélemény ezekre adott reakciója. Például Donald Trump győzelme és a Brexit, amikor is a választópolgárok kinyilvánították, szeretnék beemelni a közjó fogalmát a világ szervezési és elemzési szempontjai közé.

Hálózatelmélet, konnektivitás és állami szerepvállalás

Örömteli, hogy László Csaba érvényes elemzési szempontként ismerte el a nemzetközi politikai és gazdasági rendszer hálózattudományon alapuló leírását. Mint ahogy elismerte azt is, hogy a „több kapcsolat több ügyfelet, több bevételt, több boldogságot eredményezhet”. Ugyanakkor ezek után amellett érvel, hogy se egy ember, se egy cég, se egy ország nem rendelkezhet végtelen számú kapcsolattal. Ennek bizonyítására egy analógiát hoz, miszerint „egy embernek sem lehet tízezer barátja”. Véleményem szerint ez a hasonlat félrevisz, mert bár valóban az ember életében a valódi barátok száma korlátozott, ez nem jelenti azt, hogy ne rendelkezne még ezer meg ezer egyéb kapcsolattal. A széles ismeretség (és nem barátság) előnyeit taglaló bölcsességek közismertek.

Hogy egy felhasználónak hány követője van, az nincs összefüggésben azzal, hány valódi barátja van. Az viszont mindenképpen igaz, hogy könnyebben szerez új kapcsolatokat az, aki eleve sok követővel rendelkezik. A hálózattudományban ez az úgynevezett Máté-elv, utalva a vonatkozó bibliai passzusra: „Mert akinek van, annak adatik, és bővelkedik, akinek pedig nincs, attól az is elvétetik, amije van.” Értelemszerűen Magyarország az előbbi kategóriába szeretne tartozni, s nem az utóbbiba.

E ponton érthető meg leginkább, miért a konnektivitást tartom a magyar felzárkózási stratégia legfontosabb hívószavának. A fogalom értelmezési lehetőségei azonban igencsak kuszák, ezért muszáj ismét egy kis kitérőt tenni.

A konnektivitás fogalmát számtalan eltérő jelenség leírására használhatjuk. Éppenséggel a neoliberális globalizációs modell prominens támogatói is előszeretettel használták ezt a kifejezést saját modelljük jellemzésére. És valóban, a spontán piaci logika mentén létrejövő kapcsolatok valóban jól értelmezhetőek a konnektivitás oldaláról. De ugyanígy előszeretettel használja ezt a kifejezést a modern Kína is. Utóbbi egyfelől saját történelmi hagyományainak újjáéledését látja benne (selyem út, új selyem út, BRI), másfelől egyfajta nemzetközi gazdaságpolitikai hívószót is lát benne. Felhívást a kínai gazdaság szereplőinek, hogy a világ minél több pontjával építsenek üzleti, kulturális stb. kapcsolatot. Míg előbbi esetén elsősorban spontán folyamatokról van szó, a másik állami felhívásra történik. Mind a kettő konnektivitás, mégis mást értenek alatta.

László Csaba kifogásolja a megteremtendő magyar konnektivitási modellben az állami szerepvállalás fontosságára tett megállapításaimat. Sajátos módon ezt úgy teszi, mintha – megfelelve a vonatkozó hagyományoknak – minden állami szerepvállalás egyenlő lenne a legszigorúbb kommunista tervgazdasággal. Ez minimum csúsztatás. Én

De azon túl, hogy az állam megteremti ezeket a kereteket, az arra érdemes vállalatokat támogatni is kell céljaik elérésében. Erre hoztam a cikkben példaként az OTP-t, a Molt és a 4iG-t. Magyarország erőforrásai ugyanis nem végtelenek, ezért luxus lenne arra várni, hogy az egyes piaci és kulturális szereplők – lényegében a nagy számok törvénye alapján – feltöltik tartalommal az állam által létrehozott kereteket. Ennyit jelent az állami szerepvállalás, ez semmiképp sem 1945 utáni szocializmus, mint arra László Csaba apellál.

Itt szeretnék rámutatni a válaszcikk egyik ellentmondására. A konnektivitás elleni érvként merül fel, hogy hazánk nem képes oly sok kapcsolatot kiépíteni, mint egy gazdasági nagyhatalom, például az Egyesült Államok vagy Németország. Ugyanakkor a blokkosodásról szóló fejtegetései során (erre még visszatérünk!) azt írja, teljes képtelenség, hogy egy blokkvezető ország kontrollálja a kisebb országok gazdasági, politikai és kulturális transzfereit. Ám ha nem vagyunk képesek olyan sok kapcsolatot kiépíteni, s a világ valóban blokkosodik, akkor az nem pont azt jelenti, hogy mi csak a blokkvezető felé rendelkezünk kapcsolatokkal, tehát az kontrollt gyakorol felettük? Ez nemhogy nem képtelenség, hanem egyenesen következik abból, amit a válaszcikket jegyző egykori pénzügyminiszter ír.

Sajnos mindez rávilágít arra is, hogy a hazai baloldali elit mennyire nem értette és még ma sem érti a globalizációt. Ennek egyik fontos oka egy szemléleti hiba, mi szerint Magyarország apró ország, nincs mozgástere. Ez az alapállás végig jelen van László Csaba írásában is, mi szerint nem rendelkezhetünk csak legfeljebb tizenpár kapcsolattal, eleve nem is érdemes többel próbálkozni. Ez a szemlélet vezetett oda, hogy a baloldali kormányzás alatt Magyarország mindig lemaradt régiós partnereihez képest. Az elmúlt 30 évben végig az volt és baloldal számára is az lett volna a feladat, hogy mivel a nemzetközi rendszer eleve kedvezett a kapcsolatépítésnek, lehetőleg minél több kapcsolatot építsünk ki. A baloldal ehelyett mindig abból indult ki, hogy nekünk ilyenből eleve kevés jut, ne keressük a bajt.

Várták azt az egy nagy kapcsolatot, befektetőt vagy nagyhatalmat, ami helyettük megoldja majd Magyarország problémáit – hódolva a baloldali messiásvárás furcsa hagyományának. Persze ha úgy vélték volna, találtak ilyen szereplőt, tökéletesen alárendelődtek volna neki, aki könnyen visszaélhetett volna monopol helyzetével. Éppen ezért is cél minél több kapcsolatot aktívan keresni és kiépíteni, hogy ne egy tényezőtől függjünk, és többet érjünk el, mint amennyi természetes módon megtalál minket. Ezt nem sikerült a baloldalnak megugragni, és ez javarészt a „merjünk kicsik lenni” jól ismert mentalitásának köszönhető.

Regionális középhatalom

Ha már szóba került a baloldali kisebbrendűségi komplexus: László Csaba kifejezetten nehezményezte, hogy írásomban célként tűztem ki, hogy Magyarország regionális középhatalommá váljon. Érvei itt alapvetően három csapásirányt követnek. Egyfelől állít valami olyasmit, hogy a hatalom rossz, mert azt mások rovására lehet használni, ezért talán még az Egyesült Államok hatalmára sem cserélné el az európai életminőséget. Ez egyrészt egy hamis dichotómia, másrészt eleve téves az a feltevés, hogy a hatalom rossz. Ez egy manapság divatos felfogás, főleg baloldali körökben, de egyébként semmi alapja nincs.

Hatalom az is, hogy képes vagyok reggelit készíteni magamnak és az is, hogy átsegítek egy idős embert az úttesten. A hatalom olyan, mint az, aki használja. 

Második érve, hogy mi úgysem vagyunk képesek ilyen státuszt elérni, amire azért nem fordítanék több energiát, mert a kisebbrendűségi komplexus káráról már írtam. Harmadik állítása, hogy miként esne nekünk, ha szomszédaink ilyen ambíciókkal állnának elő. Ez maximum csak akkor esne rosszul, ha ugyanazt gondolnák a hatalomról, mint László Csaba. Szerencsére a vonatkozó szakirodalom is másként látja a kérdést.

A nagyhatalmak és középhatalmak ismert és bevett fogalmai a nemzetközi kapcsolatok elméletének. Elismerem, kevéssé ismert, ám létező fogalom a regionális középhatalom is. Talán ez az alacsonyabb ismertség volt az oka, hogy a fogalom használata sokakban megütközést keltett, pedig erre semmi ok. Huntington is ír regionális középhatalmakról, de a fogalmat részletesen Robert O. Keohane (neoliberális instucionalista szerző – hogy tovább borzoljam a kedélyeket) dolgozta ki. Felfogása szerint míg a nagy- és középhatalmak valóban gyakran élnek a kényszerítés erejével, addig a kifejezetten regionális középhatalmaknál ez szóba sem kerül, hiszen nem is rendelkeznek, nem is akarnak rendelkezni az ehhez szükséges erőfölénnyel. Egyes mutatókban más régiós partnerek akár meg is előzhetik őket, de más tényezők miatt viszont a regionális középhatalmak vannak kedvezőbb helyzetben. Ezért a regionális középhatalmak nem törekednek hegemóniára, ehelyett kooperatív stratégiát követnek.

A kooperatív testtartás egyik oldala, hogy együttműködnek a nagyhatalmakkal és a középhatalmakkal is, ők cserébe keresik a partnerségüket. A másik oldala pedig az, hogy a regionális középhatalmi szerepüket a régió többi országa is elfogadja. Tehát nincs másról szó, csak arról, hogy

érkezzenek azok a nagy- és középhatalmak irányából, vagy akár régión belüli más országokból. Ez szerintem több mint támogatható célkitűzés.

Ha figyelembe vesszük a szakirodalomban található szempontokat, hazánknak igenis jó esélye van arra, hogy ilyen státuszt érjen el. Kell hozzá:

• politikai stabilitás (✓);
• a vonatkozó státusz országon belüli társadalmi támogatottsága (✓);
• jó belső és külső politikai szervezőképesség (✓);
• érdemi mondandó (narratíva) a nemzetközi folyamatok alakulásáról (✓);
• a régión túlmutató nemzetközi kapcsolataik a világ távoli pontjaival (✓);
• soft power (✓);
• és niche diplomácia (✓).

„Kell még valamit mondanom, Ildikó?”

Blokkosodás

Ugyanakkor valahol megnyugtató volt olvasni, hogy László Csaba is valós forgatókönyvként tartja számon a blokkosodás lehetőségét. Ugyan ezen fejlemény bekövetkeztében nem lehetünk biztosak, minden valószínűség szerint ezt csak akkor lehetne elkerülni, ha egy nagyhatalom – legyen az akár az USA vagy Kína – megkérdőjelezhetetlen hegemónjává válna egy unipoláris világrendnek. Ez ma valószínűtlenebbnek tűnik, mint egy elhúzódó vetélkedés forgatókönyve. Ezzel összefüggésben Robert Kaplan az előttünk álló világ várható fragmentáltságára hívja fel a figyelmet, míg a már idézett Robert Keohane poszthegemonikus világról beszélt már tizenhét éve. Tehát jó okunk van arra, hogy készüljünk egy ilyen forgatókönyvre, hiszen ennek bekövetkezte egyáltalán nem kizárt, sőt valószínű.

Arra, hogy miként nézne ki ez a blokkosodás, már konkrét jelek is vannak.

Ennek kísérleteként értelmezhető a TTP- és a TTIP-kezdeményezések, amelyek értékelése szempontjából jelenleg mindegy, ezek mennyiben valósultak meg. Ugyanígy ilyen kísérletként értelmezhetőek azok az Egyesült Államok által megfogalmazott elvárások, hogy partnerországai korlátozzák más blokkok hozzáférését saját piacaikhoz, vagy esetleg nyomásgyakorlással igyekszik tiltani egyes technológiák használat.

Fontos kiemelni, hogy a blokkosodás, vagy decoupling, ahogy nyugati terminológiával illetik a jelenséget, nem a globalizáció végét jelenti, hanem a globalizáció neoliberális modeljének végét – hangsúlyozva, hogy a kettő nem ugyanaz. Hogy a neoliberalizmus mint paradigma kifutotta magát, annak számos jele van, kezdve az Európai Unió sokszor tárgyalt és kritizált energiapiaci szabályozásától, a közlekedés terén történő technológiaváltás felülről előírt, tehát nem a piac által diktált erőltetésén és a pandémia kezelésének nyugati gyakorlatán át a fenti, nemzetközi politikai jellegű példákig.

A nagy blokkok mind gazdasági, mind politikai, mind technológiai értelemben oly mértékben egymásra vannak utalva, hogy a szó szoros értelmében vett szétválasztást nem lehet véghez vinni. Ami viszont lehetséges, s úgy tűnik, valóban cél, az az, hogy a blokkvezetők ellenőrizhessék az egyes kapcsolatok létrejöttét. A decoupling vagy blokkosodás ezért lényegében a globalizáció új modellje.

Ha a decouplingot célzó törekvések célt érnek, az egyes blokkok kis méretű államai valóban eljelentéktelenednek. Lényegében az történik velük, amit László Csaba eleve adottnak vesz, tehát jóslata mint ha önbeteljesítő lenne.

A blokkosodás esetleges negatív következményeire nézve László Csaba ellenpéldákat is hoz, nevezetesen Ausztriáét és Finnországét. Szerinte ezen két ország esete arra példa, hogy blokkon szélén is lehet jelentős fejlődést elérni. Örülök ezeknek a példáknak, mert szerintem ezek az én állításomat erősítik. Finnország és Ausztria is alapvetően nyugati országnak számított, gazdaságilag és politikailag teljes mértékben integrálódtak a nyugati szövetségi rendszerbe, katonailag azonban semlegesek maradtak. (Ezt az állást adja fel most Finnország, s tart ki mellette Ausztria). Mindkét ország jelentős mértékben épített az átjárhatóságra, illetve hagytak nyitva kapcsolódási kaput a másik blokk felé, ami önálló felhajtóerőt képzett mindkét ország számára.

A szakirodalom is ismeri ezt a jelenséget, és a keystone state fogalmával illeti. A fogalom olyan külpolitikai testtartást ír le, amelyben egy állam egy adott szövetségi rendszer része, de fenntart magának szabad vegyértékeket más szövetségi rendszerek felé is, ezzel sajátos, számára kedvező státuszt ér el a nemzetközi rendszerben. Érdemes itt a Helsinki folyamatra utalni, amely nemcsak annyiban jelentős, hogy a finn fővárosról kapta a nevét, egyben fel is helyezte azt a térképre. Olyannyira, hogy Kis János egyik írásában kifejti, szerinte a Helsinki-záróokmány fontos lépés volt a szovjet rendszer összeomlása felé vezető úton.

Amikor a decoupling helyett az összekapcsolódás fontosságáról írtam, éppen ilyen státusz elérése mellett igyekeztem agitálni.

Erő és erőtlenség

László Csaba cikkének felvezetőjében azt írta, „rossz kiindulópontok alapján nem lehet helyes végkövetkeztetésekre jutni”. (Megjegyzem, a logika ismeri a hamis premisszákból igaz következtetések levonásának forgatókönyvét.) Csakhogy nagyon úgy tűnik, éppen László Csaba és az őt a tagjai közé soroló hazai baloldal él legalább 30 éve tévedésben. A fenti elméleti fejtegetések rá is világítanak arra, miért.

Amikor László Csaba és a vele azonos elveket valló szakemberek határozták meg a magyar stratégiát, tehát a magyar baloldal regnálása idején, hazánk folyamatosan lemaradt – nemcsak a tág értelemben vett nemzetközi versenyben, hanem régiós partnereitől is. A 2000-es években, már a válság előtt volt olyan év, amikor hazánk alig produkált fél százalékos gazdasági növekedést, miközben minden V4-es állam növekedése minimum 3-4 százalék körül mozgott. Ekkor hagyott le minket Szlovákia, amely országot csak az elmúlt években sikerült ismét magunk mögé utasítani az egy főre jutó GDP tekintetében.

László Csaba és a mindenkori baloldal regnálásának korszakait mindig a megtorpanás, a stagnálás, hovatovább a leszakadás jellemezte. Meggyőződésem, hogy ez azok miatt a téves elképzelések miatt alakult így, amelyeket itt végigvettünk. Persze, ezek lehetnek pusztán tévedések. De az a kisebbrendűségi tudat, lemondó szemlélet, sodródásra való hajlam, amely a magyar baloldalt jellemzi, túlmutat a tévedések világán. Ezek hibák és bűnök.

Azért is döntöttem úgy, hogy tételesen reagálok az egykori pénzügyminiszter cikkére, mert az állatorvosi lóként magán hordja mindazt, ami a rendszerváltoztatás után kudarcos volt a magyar gazdaságpolitikában és külkapcsolatokban.

Egy biztos: az erő tényleg nem velük van.

Hanem velünk, magyarokkal!

Nyitókép: AFP / Isza Ferenc