Széteshet-e az Európai Unió? – liberális véleményvezér írt pesszimista könyvet

Liberális gondolkodó létére a technokrata elitizmus éles kritikáját fogalmazza meg kötetében Ivan Krasztev bolgár politikatudós.

A szófiai Liberális Stratégiák Központjának elnöke most magyarul megjelent könyvében leszögezi: bár vannak fikciós írások a náci Németország vagy a Szovjetunió diadalmaskodik a második világháború vagy a hidegháború végén, arról mégsem születnek írások, hogy mi történne, ha szétesne az EU. „Csakhogy a valóságban társadalmak néha igenis elkövetnek öngyilkosságokat, és ha megteszik, tagadhatatlan lendülettel teszik”. (16.).

A szerző ezért azt javasolja, hogy kezdjünk el „az Utó-Európa terminusaiban gondolkodni”. (22.). Krasztev persze ezt nem boldogan teszi, hanem a gramsci-i „értelem pesszimizmusa” jegyében: a szerző is fél, hogy

Krasztev egyik fő kutatási kérdése: „Arra van-e ítélve az Európai Unió, hogy szétessen a Habsburg Birodalom módjára?” (13.).

Az európai integráció nem lehet „szuperexpressz”, amin nincs megállás, de ha nem születnek elméletek és forgatókönyvek az integráció lassulásáról, esetleg az együttműködés lazulásáról, akkor felkészülni sem lehet populista lázadások elburjánzására – érvel a szerző.

Az EU viszont egyelőre minden válságra az ingráció erőltetésével reagált. A pénzügyi válság kapcsán felmerült a bankunió, a migrációs válságot is közös elosztással akarták rendezni, és – tehetnénk hozzá, noha a könyv a háború kitörése előtt íródott – most az ukrán támogatást is közös hitellel akarják fedezni.

A könyv deklaráltan nem egy euroszkeptikus munka, és nem is temetni akarja Európát, de rá akar mutatni azokra az eltérő tapasztalatokra, melyek meghatározzák a mostani válság eltérő értelmezéseit Budapesten vagy éppen Párizsban. (Talán jellemző, melyik két várost említi itt a szerző). 

A bolgár politológus szerint viszont mindez tévút.

és arra jutni, hogy ha a kontinensen a liberalizmus és a demokrácia diadalmaskodott, akkor „az európai életmód egyre vonzóbbá válik”, és már országok is átveszik ezt a modellt.

Francis Fukuyama úgy állította be a Nyugat hidegháborús győzelmét, mint egy „kedvező ítéletet, amelyet a történelem maga hozott”. (35.). Krasztev szerint viszont „elég egy futó pillantást vetni Kínára, Indiára vagy Oroszországra, nem beszélve a muszlim világ roppant térségéről, és világossá válik, hogy mind az etnikai nacionalizmus, mind a vallás továbbra is a globális politika lényeges hajtóereje marad”. (21.).

„Mi az oka, hogy olyan polgárok, akik keményen dolgoznak azért, hogy gyermekeiket a világ legjobb egyetemeire küldjék, nem hajlandók megbízni az ugyanezen egyetemekről kikerült szakemberekben?” A szerző szerint „kulcskérdés, hogy létezhetnek-e olyan elitek, amelyekben hazájukban és külföldön” is megbíznak. (124.). 

A szerző provokatív meglátása, hogy Magyarország és Lengyelország már akkor sem térne vissza a Nyugat kritikátlan majmolásához, ha a mostani kormányok megbuknának. „A közép-európai populisták hasznosítják ugyan a kelet-nyugati megosztottságot, de nem ők találták fel azt”. (9.)

„amelynek tagjai némileg hasonlítanak a futballsztárokhoz, akiket a földrész országai között adnak-vesznek”. A kastélyok falán régen nem csak azért tekintettek le az elődök portréi, mert ők voltak az elit, hanem azért is, mert ott maradtak, áldozatokat hoztak. Míg az új elit soraiban, egymás között a külföldön elért sikerek a mérvadók, addig a helyiek között éppen ezen sikerek, mobilitásuk ad okot a bizalmatlanságra.

Mennyire lehet megbízni egy „sikeres holland bankárban”, egy „hozzáértő német bürokratában”, aki ha baj van, holnap továbbáll Londonba vagy Brüsszelbe? „Válság idején”fogják magukat, és „rohanni kezdenek a legközelebbi vészkijárat felé” – írja találóan Krasztev. (127.). Válságok terén pedig nincs hiány: a szerző könyvében végig a migrációt kezeli a fő kihívásként, mely a jövőben szétfeszítheti a kontinenst.

A szerző felteszi a jogos kérdést: „Mi egy ország, ha nem nemzet?” „Mi egy kultúra, ha nem konszenzus?” (10.).

méltatják azokat, akik nem beszélnek idegen nyelven, és erényt kovácsolnak abból, hogy nincs hova menniük. „Nem szakértelmet kínálnak a választóiknak, hanem bensőséges kapcsolatot”. És a választók erre vevők, hiszen „mára egyértelmű, hogy a posztmarxista munkásosztálynak, amely sem az élcsapatszerepben, sem a világméretű antikapitalista forradalomban nem hisz, nincs oka az internacionalizmusra”. (54.).

Viszont „aki a bulgáriai Szófiában vezető közgazdász, bensőségesen ismeri a svédországi kollégáit, viszont semmit nem tud azokról a honfitársairól, akik nem jutottak át a technokratikus vizsgáikon”, „hűtlen elit” lesz, és hiába „képzik ki” kormányzásra, nem fogja bírni népének bizalmát. (128-130.). 

Ivan Krasztev a legkevésbé sem titkolja, hogy bolgár származása meghatározza nézőpontját: „szakadék” választja el azokat, „akik megélték a kommunizmus összeomlását” és azokat, akik csak szemlélték azt, illetve

(25-26.).

A szerző egy helyütt figyelmeztet: a Nyugatot „az önző, arrogáns nyertesek”, a kelet-európaiakat a „dühös, kétségbeesett vesztesek” képe írhatja majd le egyszer. (125.).

Krasztev könyvében nem szerepel, nem szerepelhetett a háború, de annak friss eseményei azzal riogatják az olvasót: a kontinens nyugati és keleti fele is lehet még „kétségbeesett vesztes”.

Ivan Krasztev: Európa után

Bp., MCC Press, 2022. 189 oldal.

Nyitókép: Pixabay