Nyugaton a helyzet változatlan – és Keleten is

Pár napja, éjszaka megnéztem a Nyugaton a helyzet változatlan című filmet, pontosabban a nemrég megjelent legújabb, netflixes adaptációját. Nehéz erről a filmről beszélni, de szerencsére nem filmkritikát kell írnom, azt megteszi majd egy kolléga helyettem.

Nyugaton a helyzet változatlan - előzetes

Ahogy néztem a filmet, sok minden eszembe jutott. De erről a sok mindenről is nehéz beszélni. Számomra

Szándékosan nem írtam azt, hogy regénye, mert ez a mű nem regény, inkább a napló és az esszé keveréke. Talán ez az a könyv – legalábbis az általam ismertek közül – amely a legközelebbről figyeli meg a háború valódi arcát. Nem véletlen, hogy Jünger nem regényt írt, hanem naplót és esszét. Ami a frontvonalban történt, arról valószínűleg nem lehet regényt írni. Verset írni talán még lehet. Versben esetleg elbeszélhető. Kérdés, hogy filmes eszközökkel ábrázolható-e. Nem tudom.

Szokták mondani, hogy a Ryan közlegény megmentése című film első húsz perce a filmtörténet egyik legautentikusabb frontábrázolása. A leszakadó végtagok, az elviselhetetlen zaj, az üvöltések, a rimánkodások, a sokk. Ahogy egy kettészakadt, fiatal katona hívogatja az édesanyját, hogy vigye haza onnan azonnal. Ennek a filmnek alaphelyzete az, hogy Ryan közlegény három testvére már elesett az európai és a csendes-óceáni hadszíntereken, és őt, az egyetlen megmaradt gyereket mindenáron haza akarják juttatni.

Ryan közlegény megmentése - nyitó jelenet

Nagyjából húsz évvel ezelőtt lehetett, amikor egyszer az Ipoly partján sátoroztunk. Az Ipolyhoz gyerekkoromban nem lehetett csak úgy lemenni, határsáv volt vagy mi az isten, nem lehetett csak úgy horgászgatni vagy pancsolni benne. Rémlik, hogy gyerekkoromban, egy ködös, őszi napon orosz katonákat is láttam álldogálni a Vámosmikola felé vezető út mellett.

Amikor úgymond „megszűntek a határok”, elemi élvezetet okozott büntetlenül átgázolni az Ipolyon. Nem kellett attól tartani, hogy a túloldalon, Szlovákiában majd egyszer csak előlép egy határőr az erdőből és ránk szegezi a fegyverét. Igen ám, de az a helyzet, hogy az ilyesmi nem múlik el csak úgy, nyomtalanul. A szorongás megmarad.

Hiába volt elemi élvezet átgázolni az Ipolyon, a túlparton mégis mindig rám tört a jól ismert szorongás. Mi van, ha mégis van ott egy határőr. Mi van akkor, ha valamiért, puszta félreértésből esetleg mégis csak agyon fog lőni.

Hülyeség, persze, de ezek a hülyeségek mégis csak létező hülyeségek, a mi tájainkon nem ismeretlen kollektív traumák lenyomatai. De nem is erről akarnék beszélni, hanem arról nagyjából húsz évvel ezelőtti napról. Későbbi feleségemmel átkeltünk a szlovák oldalra a lelédhídi gázlónál. Odaát, egy keskeny parti erdősávon túl alacsony dombok és tágas mezők. Nyár, pacsirták, sodródó bárányfelhők.

Leléd határában, egy dűlőút mellett állt egy kereszt. Ha jól emlékszem, inkább út menti kegyhely volt, a kereszt alatt talán még egy üvegkalitkában álló Szűz Mária-szobrot is láttam.

A pontos számra nem emlékszem, vagy három volt vagy négy, mindenesetre egy olyan szám, ami egészen megdöbbentett. Sajnálom, hogy nem fotóztam le, de akkoriban nem volt még fotózni képes telefonom, fényképezőgépet pedig nem vittem magammal.

Egy olyan szám volt, ami rímel a Ryan közlegény megmentése című filmre. Csak ebből a történetből nem lett nagy költségvetésű film látványos, brutális és megindító jelenetekkel. Csak egy út menti kereszt vagy kegyhely lett belőle, ráadásul egy olyan helyen, amely nem sokkal később egy másik ország területévé vált.

Ezeknek a szülőknek a három vagy négy fia azért halt meg, hogy aztán még az emléküket is elcsatolják annak a földnek a területéről, amelyért meghaltak. Persze az, hogy a földjükért, a hazájukért haltak-e meg, szintén egy újabb kérdés.

Mert Jünger könyve és a Nyugaton a helyzet változatlan legújabb filmváltozata éppen az ellenkezőjét sugallja. Egy emberi ésszel felfoghatatlan mészárszéken szakadtak darabokra, hogy aztán a holttestüket a legjobb esetben is egy tömegsírba hajítsák. Vagy inkább ott rothadtak el a lövészárkok közötti, szögesdrótokkal szabdalt senki földjén. Az egyenruhájuk használható darabjait pedig lerángatták róluk, hogy némi átszabás és foltbevarrás után majd egy újabb ágyútölteléknek szánt fiatal srácnak adják oda.

csak a szüleik, a családjuk életben maradt tagjaiban maradt meg fel nem dolgozható traumaként.

A hazáért haltak meg? Hősök? Nem hiszem. Inkább egy olyan, elszabadult elmebaj áldozatai, amely infernális módon legyalult mindent, ami az útjába került. És ami az elmebaj levonulása után maradt, az minden volt, csak olyasmi nem, amiért érdemes lett volna meghalniuk.

Most halottak napja van. Azoké, akik immár egy rejtélyes, nagyon távoli (vagy nagyon közeli) világ lakói. A háború csontőrlő malmai most is itt zakatolnak a közelünkben. A helyzet Nyugaton és Keleten egyaránt változatlan.
 

Fotó: Fortepan / adományozó: Bindorfer Ferenc