Folytatódik biztonságpolitikai szakértő, hadtörténész szerzőnk, Somkuti Bálint Háború, közelről cikksorozata az ukrajnai háború legfontosabb, legérdekesebb aspektusairól és tanulságairól.
***
Most, ahogy az orosz kormányzat hivatalos angol nyelvű csatornája, a Russia Today is sokat mondóan „elfelejt” hírekkel szolgálni a Kelet-Ukrajnában zajló hadműveletekről, érdemes kihasználni a lélegzetvételnyi szünetet, és egy kicsivel távolabb tekinteni.
A keleti határainknál dúló háború ugyanis minden pusztítása és szenvedése ellenére
sajnos nem a kivétel, hanem a norma.
A II. világháború befejezte óta számtalan esetben feszültek egymásnak az atomhatalmak, ám minden esetben helyettesítőkön, angol szóval proxy-kon keresztül. Szerencsére, tegyük hozzá, hiszen egy közvetlen konfliktus egy megnyerhetetlen nukleáris háborúba torkollott volna.
Maga a fogalom régóta ismert, a rendszerváltás elejének baloldali sztárpolitológusa és a Szürke Kardigán-díj első birtokosa, Ágh Attila is foglalkozott már a helyettesítő háborúkkal 1989-ben. Ebbe a kategóriába tartozik Vietnám, Afganisztán (1980-1988) és számtalan kisebb konfliktus is. Érdekes megfigyelni, hogy a rendszeresen fel-fellángoló pakisztáni-indiai háborúk is megszűntek, ahogy mindkét ország atomhatalom lett, és közvetlen katonai konfliktusaikat kevésbé direkt eszközök váltották fel.
Nem véletlenül jellemezte Kenneth Waltz egy „hosszú (nukleáris) békeként” a hidegháborút.
A világ pusztulásának árnyékában sem szűntek meg azonban az érdekek. Egy veterán katonai szakértő, William S. Lind szintén a nyolcvanas évek végén jelentette meg – többekkel együtt jegyzett – fő művét a negyedik generációs hadviselésről. Érvelése szerint a hagyományos háborúk első három generációjának volt egy-egy jellegzetes döntő eleme és közös volt bennük, hogy jellemzően államok vívták őket. Ez a korszak a röviden vesztfáliai nemzetközi rendszernek nevezett felfogással vette kezdetét, amelyben legalább az egyik háborúzó fél egy állam, amely elismer bizonyos jogokat a háborúban (ius in bello).
Lind szerint az első generációban (1648-1865) az élőerő koncentrációja volt a döntő tényező, a másodikban pedig a tűzerőé (1865-1917). A harmadik generáció már egy ugrással a manővert állítja a középpontba, míg a negyedikkel visszajutunk oda ahonnan indultunk: egy olyan korba, ahol semmilyen szabály nem érvényesül, ahol nincsenek tabuk és érinthetetlen célpontok,
gyakorlatilag megszűnnek a háborúkban korábban érvényes szabályok.