„Az apa férfi, az anya nő, a gyermekeinket meg hagyják békén!” – Kulifai Máté a Mandinernek

A felületesebb szemlélők számára talán a mai napig sem egészen világos, hogy tulajdonképpen mi is a család elleni heves ideológiai támadások célja. Az egyik pillanatban még a világ legegyszerűbb kérdésének számít, hogy mit jelent a család, a férfi és a nő; aztán minden a feje tetejére áll, zavarossá válik és végletesen „problematizálódik”. Mi történt (és történik) itt?

A történelemben már többször volt példa rá, hogy különféle ideológusok istent játszva megpróbálták mesterségesen átírni a természet rendjét, de mindig kudarcot vallottak. A most genderideológiának is nevezett posztmodern filozófiai elképzelés egy több évtizedes tudatos építkezés mentén eljutott arra a pontra, ahol

Ennek számtalan oka van, de várható volt, hogy a szemlélet hívei eljutnak idáig, hiszen a magukat homoszexuálisnak, transzneműnek, vagy épp poliámornak vallók is vágynak a boldog családi életre, s minden ellenkező híreszteléssel szemben ehhez joguk is van.

Magyarországon egyenjogúság van, minden állampolgárnak jogában áll családot alapítani, gyermeket nemzeni, házasságot kötni. Ennek nyilván megvannak a korbeli, számbeli, vérségi és nemek arányában meghatározott keretei. Ők viszont ezen jogukkal nem akarnak élni, hanem a saját elképzeléseikhez, nézeteikhez, érzéseikhez akarják igazítani a jogrendszert, maguknak többletjogokat követelve, a házasság kereteit kitolva.

Persze azt nehéz lenne megválaszolni, hogy abban az esetben, ha két férfi számára lehetővé tennénk a házasságot, vagy a családalapítást a szeretetre, felelősségre meg egyéb absztrakt fogalmakra hivatkozva, akkor ugyan mi akadálya lenne mondjuk három vagy négy férfi családalapításának, gyerekszerzésének.

Sokszor hivatkoznak arra, hogy a család mindig is sokszínű volt, „gondoljunk csak a mozaikcsaládokra, az egyszülős családokra vagy az örökbefogadókra”, de itt van egy óriási tévedés – ezek mind természetes családok, egyáltalán nem szükséges hozzájuk a család fogalmának és kereteinek az újradefiniálása.

Ez az ideológia ilyen szempontból gátlástalan, mert a saját érdekeit rendre más csoportokra hivatkozva követeli,

mintha ezeknek bármi közük lenne az ideológiai kísérletezésükhöz.

A jelenlegi magyar kormány nemrég az Alaptörvényben rögzítette, hogy „az apa férfi, az anya pedig nő”. Ezt aztán sokan mint valamiféle példátlan abszurditást igyekeztek beállítani. Mit gondol, valóban elengedhetetlenül szükség volt erre a jogi lépésre? És ha igen, akkor vajon miért? Főként kommunikációs okokból?

Az a helyzet, hogy ez messze több mint kommunikációs fogás. Ez az alkotmánymódosítás egy olyan többlépcsős jogi munka egyik eleme, amely az ember biológiai nemi identitását hivatott védeni.

Ugyanis mára olyan szinten teret nyert a genderideológia, hogy némelyek alapjaiban kérdőjelezik meg a biológiai nemiséget mint viszonyítási pontot a nemi identitás meghatározásakor. Mára a választott nemi identitás és az úgynevezett társadalmi nem már jóval előbbre sorolódik a biológia egyébként csodálatos és sokszínű világánál. Olyannyira, hogy még az a magyar mondásunk is teljesen átértékelődik, hogy „azt se tudja, hogy fiú, vagy lány”.

Ma már J.K.Rowlingot, a Harry Potter egykor világszerte ünnepelt és sztárolt szerzőjét mindenhol ordenáré támadások érik, mert azt merte állítani, hogy a férfiak bizony nem menstruálnak (miért is akarnának?), vagy mondjuk az Európai Parlament is kiharcolta többek között azt a jogot a férfiaknak, hogy szülhessenek.

Innen is köszönjük a lehetőséget.

Az biológiai alapvetés, hogy minden gyermek egy férfi és egy nő leszármazottja; vagyis minden gyermeknek van egy biológiai értelemben vett apja és egy anyja. Kifordulhat a világ önmagából, ezt a törvényszerűséget eddig csak Jézus Krisztusnak sikerült átlépnie. Az azonos nemű párok által nevelt gyermekeknek is van egy biológiai apjuk és egy biológiai anyjuk, legfeljebb nem ismerik őket.

A popkultúrának ön szerint mekkora szerepe van a család fogalmát-valóságát felforgató szemlélet(ek) terjesztésében? Kijelenthetjük, hogy a felforgató munka javát a – látszólag teljesen szabad és „mindenre nyitott” – popkulturális termelés végzi el?

Óriási a szerepe, de nyilván nem teljesen független a többi területen elvégzett szándékos társadalomformálástól. A LMBTQ-ideológia az oktatás, a szórakoztatóipar, a média és a törvényhozás világában is évtizedek óta tudatosan építkezik. Így juthattunk el odáig, hogy ma már szinte egyetlen olyan sorozatot vagy filmet sem talál az ember, amelyben nincsen homoszexuális karakter, valaki, akiről mindenképpen ki is kell derülnie, hogy a saját neméhez vonzódik. Ez például zömében egy nagyobb, Hollywoodban tevékenykedő lobbiszervezet munkájának az eredménye, amely már évtizedek óta követeli a forgalmazóknál, hogy az „eltérő" szexuális irányultságok messze a társadalmi arányukon felül legyenek reprezentálva.

Ezek a poptermékek tehát a globális kultúra révén még az olyan országokban is elképesztő átalakulást tudnak a társadalmakban elérni, főként a fiatalok körében,

Ennek tehát önmagában is óriási a szerepe, de a társadalomformálásért vívott harc többfrontos.

Az oktatás területén elvégzett rombolást jól példázza a világhírű klinikai szakpszichológus, Jordan Peterson távozása az egyeteméről, ahol többek között ez az ideológia lehetetlenítette el a munkáját.

A médiában szinte folyamatos az áldozati szereppel való érzékenyítés, mintha nem is volna a társadalomnak náluk sokkal inkább kiszolgáltatottabb és jobban segítségre szoruló rétege, csoportja.

A törvényhozásban is azt látjuk, hogy néha, egy-egy egészen speciális esetet kihasználva, a kiskapukon keresztül hoznak később visszavonhatatlan jogszabálymódosításokat, amelyekkel képesek akár egy ország alaptörvényeit is megkerülve többletjogokat biztosítani a homoszexuálisoknak, transzneműeknek és másoknak.

A popkultúra tehát kétségkívül kiemelkedik és mindenki számára latható, de nem az egyetlen szegmense ennek a „felforgató munkának".

Létezik ennek az egésznek bármiféle ellenszere? Vagy lényegében le vagyunk győzve.

Dehogy vagyunk legyőzve. Ne gondoljuk azt, hogy itt kisebbségbe vagyunk szorítva, s egy lefutott meccsről beszélünk.

Ez az ideológia is, mint az összes többi hasonló történelmi képzelgés, előbb vagy utóbb ki fog fulladni, mert totálisan szembemegy a természet rendjével.

De hogy válaszoljak is a kérdésre: nagyon-nagyon tudatosan kell kialakítani a kultúránkat. Nem a tagadásra kell rámenni, mondván, ezt sem szabad, meg az sem jó, hanem meg kell mutatni minden szinten, hogy a modern család a természetes család, hogy a korunk szexuális kihívásaira milyen proaktív szexuális edukációval és neveléssel lehet releváns válaszokat adni.

Nem szabad átvenni ennek a mesterkélt betűkombinációnak (LMBTQI*) az összes fogalmi játékát, hanem a tudományból, illetve a tapasztalatokból kiindulva kell utat mutatni. Nem kell megutálni a szivárványt, ami egy keresztény bibliai szimbólum, s nem kell sikítani, ha a fiúgyermek babával kezd játszani.

Mondok egy merészet: lehet, hogy több időt kellene eltöltenünk képernyőktől, hírektől és kulturális termékektől mentesen – meglepődnénk, hogy milyen gyorsan tovatűnnének az olyan kreált, virtuális problémák, mint amikről most beszélünk.

A család jelentését – és hétköznapokban megélt valóságát – felforgatni igyekvők között „természetesen” ma már vezető politikusokat is nagy számban találni. Elképzelhetőnek tartja, hogy a politika adott ponton „elengedi" majd ezt az egész projektet? Előállhat ilyen helyzet?

Hogyne. Ez most egy trend: aki érvényesülni akar, az kitűzi ezt a zászlajára, hogy ez által nyerjen népszerűséget. De mindig lesznek a józan eszükhöz ragaszkodó állampolgárok,

Egy probléma van csak: vannak bizonyos ajtók, amiket ha kinyitunk, akkor azokat soha senki be nem zárja többé.

Ha a politika eljut arra a szintre, hogy lehetőséget biztosít a gyermekeken végzett tömeges emberkísérletekre – máshogy nem tudom értelmezni például a (néhol akár óvódás kortól elkezdett) gendersemleges nevelést és érzékenyítést, a nemi identitás variálásával kapcsolatos kezdeményezéseket stb. –, akkor azokat a károkat lehetetlen lesz később helyreállítani.

Ha bizonyos szexuális orientációjú emberek számára többletjogokat adnak, akkor utána sorban jönnek majd további jelentkezők. És ezeket a jogokat később nem lehet visszavenni. Ha tömegével adnak gyermekeket homoszexuális, transznemű, vagy poliámor pároknak, akkor azokat nem lehet már utólag onnan kiemelni.

Szóval a kérdés nem is az, hogy elengedi-e a politika ezt a projektet, hanem inkább az, hogy

Mert ne legyenek illúzióink: elképzelni sem tudjuk, milyen lehet úgy felnőni, hogy még azt a lehetőséget is elveszik tőkünk, hogy legalább a biológiai nemünkben biztosak lehessünk a fejlődésük során.

Vajon létezik „visszatérés a normalitás világába” vallás(ok) nélkül is? Lehetséges hatékonyan érvelni a normalitás – és így a család minimum több évezredes valósága – mellett tisztán szekuláris alapokon is?

Az a helyzet, hogy a civilizáció, amelyben élünk, nem mentes a zsidó-keresztény kinyilatkoztatáson alapuló értékektől, de a válasz természetesen igen – teljesen szekuláris módon is el lehet jutni az igazságig. Ennek egészen egyszerű oka van: a minket körülölelő világ,

Mindenképpen eljutunk addig a kérdésig, hogy mi a normális, illetve hogy ki mondja meg, mi az.

Amit a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás normálisnak és értékesnek mond, azt mindeddig tudományosan is alá lehetett támasztani. Csakhogy viszonyítási pontok nélkül ez a lehetőség is elveszik – és morális, erkölcsi kérdéseket nem lehet csak és kizárólag tudományosan, világnézetileg semlegesen megválaszolni.

Valószínűleg ez a tendencia egyre rosszabb lesz, végül – legalábbis részben – megvalósul a nyitott társadalom eszménye.

És onnantól kezdve valami normálishoz közelebbi épülhet majd fel, mert a természet kijelöl bizonyos szerepeket, amiket most a virtuális valóság elvesz tőlünk és relativizál. Ha ezt a virtuális valóságot lehántja maga körül az ember – legyen akár vallásos, akár nem vallásos –, akkor meglátja a józan ész és a természetes törvényszerűségek alapján az igazságot.

A jövő a természetes családoké!

(Nyitókép: Mátrai Dávid)