A halottak reménysége

***

Az emberek nem egyenlőek. Az emberi élet végén a halál tesz egyenlőséget: oda kerül férfi, nő, gazdag, szegény, beteg, egészséges, fekete, fehér, tanult, egyszerű, hetero- és homoszexuális, hívő, ateista, keresztény, hindu, muszlim, balos, jobbos, magyar, cigány, zsidó, fiatal, öreg,  jó és rossz ember is. Minden ember meghal. Aki egyszer erre a Földre megszületett, szükségszerűen meg fog halni. Ez a vastörvény, alóla nincs kivétel.

Márai idézi Marcus Aureliust, aki szerint

Jól ismerte az emberi sorsot a cézár: az élet felén az ember valóban megérzi, hogy az idő fájdalmasan szűkre szabatott. Hogy amire hosszú évek munkájával, nagy ráfordítással készült, az sokkal kevesebb ideig lesz élvezhető, fenntartható, mint ahogy azt fiatalon elgondolta. A mulandóság megalázó. Az elmúlás méltánytalanul és kérlelhetetlenül beszűkíti az emberi sors kibontakozásának lehetőségeit.

A halálhoz mindenkinek személyes viszonya van. Mindenkié más. Valaki arra a meggyőződésre jut, hogy a halállal megszűnik a tudat, az anyag elenyészik. Más arra, hogy az elmúlás csak egy új létforma kezdete lesz. Vannak pedig, akik az gondolják, hogy az emberi létezés enyészhetetlen, a fizikai test halála után az emberi személyiség nem oldódik fel, mert egyedi és örök életű.

A haláltól félünk. És ez a természetes, hiszen

Félünk tőle, mert elkerülhetetlen; mert a fizikai agónián átmenni az emberi sors legnagyobb traumája; és mert súlyos bizonytalanságban tart: a halál utáni valóságról nincsenek megkérdőjelezhetetlen empirikus bizonyítékok.

Eddig felsoroltam a közös emberi tapasztalatot, most hadd váltsak egy szűkebb (tágabb?) nézőpontra. A keresztény reménységre. A halottak napján szükséges szembesülnünk az Élettel is.

A keresztény hit tárgya nem egy hittétel, vagy egy vallási gyakorlat, hanem egy személy.

Az i. u. 32-ben kivégzett rabbi tanításait, csodatetteit, példáját a tanítványai által leírt és ránk hagyományozott szent iratokból ismerjük, de önmagában ettől még senki nem kap megoldást a személyes egzisztenciális problémájára, a halálra.

Ha Jézus nem támadt fel a halálból, a tettei és a szavai ettől függetlenül, önmagukban is óriási morális értéket képviselnek, a Mester követése ebben az esetben is kiváltság, megtiszteltetés volna bármelyik kései tanítványnak. Az örök élet reménysége, az üdvösség szempontjából azonban a keresztények hite „hiábavaló” lenne – mondja Pál apostol, hiszen

Ez esetben a keresztény életvitel, a megszentelődés, az Isten követése, a hit gyümölcsei mind-mind csak arra valók, hogy jobb emberré legyünk – és majd a rossz emberekkel együtt haljunk meg ugyanúgy, csak jó lelkiismerettel.

A Bibliában rögzített beszámolók, tanítások szerint az ember fő célja azonban nem az, hogy jó ember legyen (bár az is), hanem hogy megmeneküljön, üdvösséget kapjon. A Gonosz hatalmából, illetve a Halál markából kell megszabadulni, az üdvösség pedig nem más, mint visszatérés a Teremtő jelenlétébe, mégpedig egy örökkévalóságra.

A halálból (nem a klinikai, hanem a teljes, biológiai halálból – ez a rabbinikus hagyomány szerint négynapos, bomlásnak indult halottat jelent) senki sem tért még vissza.

Buddha, Krisna, Mohamed és mások éltek, de meghaltak, és semmilyen hiteles beszámoló nincs arról, hogy visszatértek volna a halál állapotából.

Jézus esete bonyolultabb ennél. Ő három évig százezrek előtt beszélt városokban, mezőkön, a jeruzsálemi Templomban, nyíltan hangoztatta, hogy ő a régi zsidó szent iratokban megígért Messiás, és többször utalt arra, hogy a zsidó vallási vezetők meg fogják öletni, de fel fog támadni a halálból. Jézust nem tartották őrültnek a vallási vezetők, amiért ilyeneket beszélt – ebben az esetben nem végezték volna ki istenkáromlás miatt. Ha viszont tiszta volt az elméje, beszámítható volt, akkor súlyos szerepzavarba került, amikor a kegyetlen kivégzést is vállalva kitartott saját magára vonatkozó állítása mellett. Ez esetben keresztre feszítését követően csalódott tanítványainak szét kellett volna széledniük, felül kellett volna vizsgálniuk a róla kialakított téves képzetüket. A dokumentált történelmi tény azonban a következő:

és ők a saját szemükkel látták.

Jézus sírját a római helytartó jóváhagyásával a zsidó templomőrség katonái zárták le, illetve őrizték, éppen azért, hogy a Jézus-jelenségből nagyobb balhé már ne legyen – a test mégis eltűnt. A néhány héttel később Jeruzsálemben az apostolok evangelizációjának hatására megtért több ezer ember túlnyomó többsége zsidó volt: a judaizmusban élők számára azonban blaszfémia volt a gondolat, hogy Istennek van Fia, illetve hogy ezt állítja magáról egy galileai rabbi, mégis tömegével lettek Jézus követői (keresztények), annak ellenére, hogy emiatt a zsidó vallási, illetve a római világi igazságszolgáltatás súlyos szankcióival kellett számolniuk – ha Jézus ráadásul halott volt, akkor ez az eseménysorozat (vagyis az Egyház születése) teljesen értelmezhetetlen. Elgondolkodtató az is, hogy a zsidó vallási vezetők egy konkrét esemény után határoztak végül arról, hogy Jézus elfogását, elítélését és kivégeztetését kérik a római impériumtól: ez pedig azután történt, hogy

Ennek azonnal híre ment, a jeruzsálemi ünnepen tömegek keresték Jézust, a város felbolydult, ugyanis a judaizmusban egy négynapos halott feltámasztását (mivel fizikailag ez már a teljes lehetetlenség kategóriájába tartozott) a várt Messiás egyik ismérvének, képességének tartották.

Az első keresztények azért lettek keresztények, mert hittek a feltámadott Jézusban – az ő bátor bizonyságtételükből, és sok esetben

2021-ben a reménység ma is ugyanez, az idő ezen nem változtat, az Írás tanúsága szerint Jézus „tegnap, ma és mindörökké ugyanaz”.

November másodikán, a halottak napján tehát fontos, hogy emlékezzünk elhunyt szeretteinkre, de a keresztények nem tehetik meg, hogy reménytelenséget, keserűséget érezzenek az elmúlás fölött – azzal ugyanis semmibe veszik Azt, aki értük „megízlelte a halált”.  

A világot már többször megváltoztató evangélium üzenete szerint ugyanis nem a halálé az utolsó szó: az első, testi halált mindenki átéli előbb vagy utóbb, a második, szellemi halált (= a teljes személyiség (a szellem, a lélek és a test) teljes elválasztottságát Istentől) azonban nem feltétlenül.

Nemcsak a lélek halhatatlansága ez, hanem a test feltámadása is. Minden valaha erre a világra született ember teljes személyiségének nagy, hibátlan és romlatlan összeállása lesz a feltámadás – ez a keresztények reménysége.

Ez a reménység óriási felelősséget is ad az élet mindennapjaihoz:

Nem a halandók, vagyis a saját mércénk szerint, hanem az Élet Urához méltó módon.

--

Nyitókép: Mécsesek és virágok a salgótarjáni Bajcsy-Zsilinszky úti temetőben mindenszentek ünnepe és halottak napja előtt, október 31-én.

fotó: MTI