1956 – eddig nem publikált fotók a forradalom utcáiról!

A fotók készítője: Lázár Árpád (1932–2001). Munkatársunk, Kemenes Tamás nagyapjának '56-os fotóihoz a Mandiner szerzői írnak most személyes kommentárokat. 

Összeállításunk a Mandiner hetilap aktuális számában jelent meg először.

Dicsőség a hősöknek!

***

| Varga Zsolt |

1956, a nemzet felnézett arra a vörös ködbe burkolódzott alakra, aki a csizmájával az emberek torkán taposott. Belenézett a szemébe, s csak annyit mondott: „Elég volt!” Eleinte fiatal hangok hallatták ezt a két szót. Békésen, bátran, jól érthetően, a megoldás reményében bízva. A nap múlásával egyre több hang nyilvánította ki a nemzet akaratát. A fiatalok közé keveredett az idősek hangja. A kialakult hangorkánt a vörös árny már nem bírta csendben hallgatni. Előkerültek a fegyverek, zöld tankok kezdték járni a várost.

Amikor már szüleink s nagyszüleink azt hitték, hogy játékká szelídültek a világháború acélszörnyei. Szörnyűséges időszak kezdődött, de felmenőink a jobb jövő érdekében kibírták. Egyenes háttal, felszegett fejjel, szenvedve, vérezve, mártírhalált halva, de értünk s miattunk kibírták.

2006, a nemzet szemébe köpött egy vörös ködbe burkolódzott alak. Épp, amikor meg akartunk emlékezni a felmenőinkről, a hőseinkről, akik eltakarították ötven éve az akkor a nemzet nyakán taposó, vörös ködbe burkolódzott alakot. Újfent egy nemzet kiáltott. Újfent előkerültek a fegyverek, csak most nem éleslőszerrel, hanem gumilövedékkel. S újfent világháborús acélszörny szántotta Budapest utcáit. Amiről végérvényesen azt hittük, hogy csak kisfiúk műanyag játékszere már.

***

| Vágvölgyi Gergely |

Végállomás, a szerelvény tovább nem közlekedik. Vér áztatja a pályát, magyar: feláldozta a (meg)kötött pályák vélt biztonságát a szabadságért a magyar lélek. Házak, villamosok szétlőve, alig két-három ablakban maradt üveg, de az áldozat, amelyet a nemzet hozott, reményt érlelt tíz- és százmilliók szívében. Rideg mementó a villamos. Élettelen vas, mely körül talán még az imént is élettelen testek hevertek. Hazavárták őket, hogy folytassák, amit elkezdtek, a hétköznapi budapesti életet – s bár többé nem értek haza, hétköznapi életnél nagyobbat és nemesebbet éltek meg rövid idő alatt. Áldozatok voltak a haza oltárán, bár talán nem is akartak soha azok lenni. Érkezett egy másik vas, nagyobb, félelmesebb, tankforma, nem kérdezett.

Pedig milyen hosszú a mártírok sora, akiket a földgolyó e kis szeglete küldött az életbe, majd a halálba! Valójában csak Isten tudja, s csak ő tudja azt is, lesznek-e még, s ha igen, mennyien. Egy mártír lelkét leginkább csak Ő értheti. Nekünk, földi létezőknek a megértés teljessége helyett marad a kegyeletteljes tisztelet. Tisztelet és köszönet, mert ők – íme, itt a bizonyíték – megtették, amit lehetett, ami hősies; és nem vonakodtak feláldozni mindent, ami itt vette körbe őket, azért, ami a kézzelfoghatónál sokkal nemesebb. Megtették értünk, mindannyiunkért; a legkevesebb tehát, hogy vitáinkat félretéve mélyen meghajolunk áldozatuk előtt. Mert úgy élt túl a nemzet, hogy valamennyi meghalt belőle.

***

| Maráczi Tamás |

Tízéves volt apám, amikor 1956. október 23-án kitört a szabadság. Ha elképzelem őt és bohém haverját, Lántzky Lacit, a Rákóczi úti Tom Sawyert és Huckleberry Finnt, és egy összesűrített képben kellene rájuk gondolnom, akkor a háttér a Szent Rókus-kápolna lenne. Ott fociztak, ott ministráltak, ott óvta meg őket a gyermekkor buborékja az ötvenes évek felnőtteknek sem való borzalmaitól.

Huszonharmadikán kora este a Bródy Sándor utcában ott furakodott a tömegben apám. A Rókusból a fél hetes miséről érkezett, kíváncsiságból, hazamenetel helyett. Hogy jobban lásson, a Magyar Rádióval szemközti épület állványzatára mászott fel – ismerős volt a ház, oda járt gombfocizni.

– így gondolta az a férfi, aki azonnal leparancsolta őt az állványról, és hazaküldte. Ő úgy tett, mintha, mégis visszamászott. Ekkor dördültek el az első lövések, zűrzavar lett; a férfi újra meglátta apámat, de akkor már egy hatalmas pofonnal zavarta haza. „A Púpos volt” – mondták a körülöttük állók: Budai II lehetett, az Aranycsapat jobbszélsője.

A második fülest nagyapámtól kapta, amint hazaért – a szülők izgultak, az Uránia mozi melletti házuk gangjáról hallották a lövések zaját a rádió felől… Néhány órával később pedig más fegyverropogást is: a Vas és a Kőfaragó utca találkozásánál az átjáróháznak látszó, de valójában zsáképület kertjében csapdába eshettek forradalmárok, és valakik (ávósok?) lőni kezdtek rájuk – a felkelők a Himnuszt énekelték, a lakók pedig a gangról hallgatták, ahogy a dal lassan elhalkul, majd abbamarad.

Apám látta, ahogy az egyik hajnali mise közben egy szovjet tank hatalmas robajjal legurul a lépcsőn, és csövével benyomja a Rókus-kápolna főbejárati ajtaját, és látta a haldokló sebesülteket a szomszédos Rókus-kórházban – Molnár Frigyes plébános adta fel nekik az utolsó kenetet, vele járta tízéves segítőként a kórtermeket. Ez volt az ő ötvenhatja. Ha a gyermekeim tízévesek lesznek, elmesélem majd nekik is ezt a történetet. A Rókus­-kápolnánál fogom kezdeni – ott minden érthető lesz, mert a téren megállt az idő.

***

| Veczán Zoltán |

404-es hibakód a tankon: a keresett rendszer nem található. A szovjetek – akik neve furcsamód annyit tesz: tanácsok – tanácstalanul pásztázták a pesti utcákat. Az emberek pedig amolyan tanácsnélküli köztársaságban reménykedtek. Hiába, a szovjet csizma kegyetlenül visszarúgott. Félkegyelmű félorosz ismerősöm persze úgy véli, „csak bosszút álltak a magyar nácikon”, ahol pedig dől az ifjú nyírfa a réten, ott forgács is hullik. Ilyen forgácsok anyai nagymamám és nagypapám családja.

Előbbieknél Csillaghegyen 1945-ben tették tiszteletüket az elvtársak, s vendégeltették magukat, amíg volt miből. Egyikük amikor összepakolta, amit szocialista megőrzésre magához kívánt venni a házból, és dédapám vitézi kardjával is kihadonászta magát a bútorokon, dühösen látta, hogy a szép fegyver semmilyen módon nem fér zabrált bőröndjébe. Hát kettétörte a térdén – úgy már befért, nyevázsná. S ahogy sorjáztak ki és be a csizmák a házba, egyre kevesebb vinni-  s ennivaló akadt, mígnem egy részeg tiszt arra érkezett, hogy nagymamámék családja vacsorázik, egyéb híján üres felesborsó-főzeléket. Annyira felpaprikázta magát azon, hogy csak borsót tudnak elébe tenni, hogy némi fenyegetőzés után a falhoz vágta a tálat – soká megmaradt a nyoma a „falra hányt borsónak”.

Nagypapám 1956 forró őszén találkozott velük. Akkor már fiatal docensként oktatott a Kandón, tehetséges bányászgyerekként emelte ki a rendszer, minden oka megvolt rá, hogy hálás legyen a kommunistáknak, s elhiggye a mesét a szegény emberek paradicsomáról. Aznap éppen egy presszó előtt állt a sorban, amikor hirtelen lefékezett mellettük egy szovjet dzsip, s a katonák géppuskából proletár-egyszerűséggel beleeresztettek egy sorozatot a civilekbe.

Ott hamvadt el a karrierje is, de cseppet sem bánta. Pedig akkor még nem tudta, hogy néhány év múlva találkozik nagymamámmal – amiben az a kis piros könyvecske bizony jelentős akadály lett volna.

Az általam valaha látott legboldogabb házasság ötvenkettő esztendejét osztották meg egymással. Időközben pedig a 404-es sorszámú tank és az összes többi is szépen visszatakarodott oda, ahová való.

***

| Kéri Gáspár |

Mint a váratlanul előkerült apokrifekre, általában úgy tekintek azokra az ismeretlenségből felbukkanó fotográfiákra, amelyek egy-egy meghatározó történelmi esemény unalomig ismert pillanatait új és más fénytörésbe helyezik. Kitüntetett figyelemmel szoktam szemlélni a korábban ismeretlen 1956-os felvételeket is. Kifejezetten izgalmasnak tartom közöttük azokat a technikailag tökéletlen amatőr fotókat, amelyek a rácsodálkozás és a kíváncsiság keresetlen gesztusával a történelem sodrának látszólag jelentéktelen, ám annál beszédesebb fragmentumait rögzítik a fényérzékeny emulzióba. Ezek a felvételek általában olyan mikrotörténelmi vonatkozású mozaikdarabkák, amelyek elmaradhatatlan alkotóelemei a végső, ám különböző okokból folyamatosan kiegészülő nagy freskónak.

A fotót látva először Klösz György millennium környékén készült felvétele ugrik be a Blaha Lujza térről, amely olyan állapotokat rögzít, amikor még minden rendben volt. A 20. század poggyászát máig magunkkal vonszolva legalábbis szeretünk így gondolni arra a korra. Klösz boldog békeidőket idéző képe után néhány szemvillanás alatt pörgetem az évtizedeket 1956 októberéig, majd egy gyors ráközelítéssel már a tér sarkán, a Nemzeti Színház felborogatott járművek keretezte oldalánál járunk. A háttérben Hauszmann Alajos máig álló, szép arányú klinkertéglás épülete is feltűnik; a képhatártól jobbra oda kell képzelnem a Szabad Népnek otthont adó sajtóház épületét, amelyet a forradalmi hevülettől fűtött pesti nép amortizált le az inkriminált napokban. Megfogott a kompozíciós szempontból majdnem aranymetszésben megtorpanó pár elmosódott alakja is. Tartásuk és ruházatuk alapján

s ezekben a napokban bizonyára kellőképpen mélyre szívták a szabadság levegőjét. Hogy november után sorsuk miként alakult – gyarapították-e az emigrálók hatalmas, kétszázezres táborát, vagy a maradás mellett döntöttek –, azt már az olvasó fantáziájára bízom.

***

| Zováthi Domonkos |

Dédimama egészen karakteres személyiség volt. Diákjai szálfaderékkal, egy szusszanás nélkül, fegyelmezetten hallgatták tanóráit. Magyarság, becsület, küldetéstudat – ezek voltak a jelszavai. Mindvégig arra nevelte tanítványait, hogy a legnehezebb időkben is büszkén álljanak ki hazájukért. Akkortájt ez egyenesen árulásnak számított. Pesten forrongott az ifjúság, a szovjet szitokszónak számított, amit persze suttogva is csak nehezen lehetett kimondani vidéken, mert könnyen bajba kerülhetett az ember. Dédi ezen a reménytelen őszön megneszelte, hogy végzős gimnazista fia barátaival valamit sumákolt, sutyorgott.

aki, ha kellett, semmilyen eszköztől nem riadt vissza védelmükben. Így történt, hogy este koccintott egyet a fiával, aki másnap reggel erős fejfájással ébredt a szobájában. Kapta volna gyorsan össze a holmiját, mert természetesen titkolózásuk tárgya a forradalomhoz való csatlakozás volt. Ám hiába volt minden, a család élő védőszentje az éjjel bedeszkázta minden ajtaját és ablakát.

A fiú mélységes dühöt érzett, mert nem tudott csatlakozni a barátaihoz, ezt pedig felváltotta a túlélők szégyene, ugyanis néhány nappal később jött a hír, a kisteherautót leállították, az utasokat pedig agyonlőtték a kommunisták. Nagyapám ezen a kisteherautón akart lenni, de nem lehetett, mert más volt neki megírva. Ha nem beszélt is róla, egész életét végigkísérte. Nehéz dolog ez, hiszen két gyereke, unokái lettek, szép, hosszú életet élt. Mégis, tudom, hogy ha visszamehetne az időben, nem fogadná el a Dédi mentőövét, nem koccintana vele, hanem másnap ugyanúgy megindult volna az országunkat fenyegető oroszok ellen a bátrak járatán. Azért vagyok ebben biztos, mert élete során többször is elmondta: „Ha a haza veszélyben van, az az első, hogy menni kell! Utána majd ráérsz gondolkodni, ha túléled.”

***