Egy színmű kellett ahhoz, hogy helyrehozhatatlanul lerombolja a pápa jól megalapozott hírnevét

„Más szavakkal, Ferenc pápa bízik abban, hogy ilyenképp rehabilitálhatja Eugenio Pacelli örökségét a múlt évszázad egyik legkitartóbb történelmi vádsorozatával szemben, miszerint a pápa a holokauszt idején passzív maradt, ha maga nem is segítette azt. Visszaadhatja annak a főpapnak a hírnevét, akit bizonyos körökben »Néma pápaként« emlegetnek.

Miért is olyan vitatott ez a személy? Miként lehetséges, hogy a II. világháborút követően még ünnepelt pápát a halála után pár évvel hirtelen teljesen hiteltelenítették? Ami azt illeti, Pacelli tevékenységét a háború előtt és alatt még javarészt dicséret érte. Megállapítást nyert utólag, hogy már a háború előtt felemelte hangját a nácik ellen, és figyelmeztetett ellenük, amikor a Vatikán berlini nagykövete és államtitkára volt. XII. Pius alakja valahogy hátrányba került elődjével, XI. Piusszal szemben, aki egy lendületesebb és szókimondóbb személyiségnek számított. A Mit Brennender Sorge című 1937-es enciklikájában az egyház kifejezetten és egyértelműen elítéli a nácizmust, ráadásul latin helyett németül, hogy a templomokban hangosan fel lehessen olvasni. Pacelli egyébként e mérföldkőnek számító szöveg egyik megfogalmazója volt, még XI. Pius jobbkezeként.

XII. Pius vérbeli diplomata volt, igen körültekintő ember, aki jobban szeretett a színfalak mögött dolgozni. A náci rendszer remek ismerőjeként tökéletesen látta Hitler brutalitását és fanatizmusát, és a kulisszák mögött figyelmeztetett is erre. Pápaként Mussolini rezsimjének fenyegetése alatt töltötte a háborút, míg Olaszországot megszállták a nácik. Mindig aggódott a katolikus közösségek elleni lehetséges megtorlások miatt Németországban és másutt. 1945-től számtalan hálálkodó üzenetet kapott a zsidó közösség részéről, a legbeszédesebb a háború alatt Róma főrabbijának katolikus hitre való áttérése. Israel Zolli úgy döntött, hogy Eugenio Pio néven keresztelkedik meg, ami önmagáért beszélő gesztus. A Zsidó Világkongresszus, Golda Meir, Moses Arets (leendő izraeli miniszterelnök) és még sokan mások egyértelműen kifejezték hálájukat Pacellinek és a katolikus egyháznak zsidók ezreinek megmentéséért. A fordulópont 1963-ban, öt évvel a pápa halála után következett be, amikor Berlinben először játszották el egy fiatal ismeretlen drámaíró, Rolf Hochhuth darabját, ami egyhamar kulturális jelenséggé vált.

»A helytartó – Egy keresztény tragédia« mondhatni frontális támadás a katolikus egyház ellen, néhány kiforgatott tény és a szerző számtalan kitalációja alapján. Persze, nem először tér el az irodalom a történelmi tényektől, és nem is utoljára.
Nemde Schiller Don Carlosa vagy Victor Hugo Lucreziája is a nyugati irodalom olyan klasszikus remekművei, amelyek szabadon alkalmazzák a történelmi tényeket? A költők nem történészek, hadd alkossanak; gyalázkodhatnak és rágalmazhatnak kedvükre! Csakhogy Hochhuth Vikáriusa mindenekelőtt a propaganda szakértői kezek által rendezett mestermű, elsősorban nem művészi alkotás. A darabot berlini bemutatója után gyorsan exportálták Európa-szerte, a sajtó széles körben visszhangozta, és futótűzszerű híre csak tovább erősítette, növelte ismertségét. Pár éven belül ikonikus játékká vált a hetvenes évek Európájában, és mércét szabott XII. Pius örökségének bírálatára, vagyis inkább megítélésére.

Ma már tudjuk, hogy a Szovjetunió részt vett ebben a politikai kampányban, és hogy a játékot a közép-európai kommunista rendszerek aktívan támogatták. Például évente egyszer kötelező volt eljátszani több városban, a vasfüggöny másik oldalán.
Az igazság és a vádak küzdelme egyenlőtlen, különösen akkor, ha szakértői kezek irányítják. Egy színmű és pár év kellett ahhoz, hogy helyrehozhatatlanul lerombolja a pápa jól megalapozott hírnevét. Becsületét visszavonhatatlanul sárba tiporták a hazugságok alapján, de ez ma már kit érdekel? Ahogy Mark Twain mondta: »ne hagyjuk, hogy az igazság útjába álljon egy jó történetnek«, és pontosan erről szól A helytartó. Hatalmas gépezet, egy rakás hazugság, de végül is jó sztori, egy hamisítvány, ami elégszer szajkózva igazsággá válik. Mindez megtörtént és hatása máig érzékelhető. Az a tény, hogy a helytartót 2002-ben Costa Gavras, az Oscar-díjas rendező negyven évvel a darab premierje után egy az egyben adaptálta a saját filmjéhez, a művészi becstelenség és az ideológiai arrogancia káprázatos példája.”