A 2015-ös migrációs nyomás hatására életbe lépett menekültügyi diskurzus a dublini rendszer megreformálásához vezetett, melynek keretében megszületett a kötelező relokáció intézménye, vagyis a menedékkérők tagországok közötti igazságos elosztásának mechanizmusa. Igaz, hogy az állam- és kormányfők egy önkéntes mechanizmus felállítását szorgalmazták, a szakminiszteri tanács minősített többséggel a kötelező befogadás rendszere mellett döntött. Az elmúlt öt év azonban rámutatott ezen elképzelés sikertelenségére, a szétosztani kívánt 120 000 menekült alig egynegyedét sikerült önkéntes alapú jelentkezés útján szétosztani.
Több különutas politika jelent meg és kritizálta nyíltan a kötelező kvótát
Az új típusú migrációs nyomás azonban nem csak a menekültek és az Unió, de ami ennél is nagyobb probléma, a tagországok és az uniós intézmények viszonyát is beárnyékolta. Több különutas politika jelent meg és kritizálta nyíltan a kötelező relokáció rendszerét. Magyarország és Szlovákia, majd
a V4-es országok együttesen emelték fel szavukat a kötelező kvótarendszer ellen
és fordultak az Európai Bíróság illetékeseihez jogorvoslat gyanánt. A Bizottság azonban évekig nem volt hajlandó szakítani a kötelező szétosztás elméletével.