Eszköze voltam és szolgája

„Eszköze voltam és szolgája. Kortársa és lelki útitársa. Ösztönösen is, tudatosan is. Születésének 100. évfordulóján jó lesz most is elfogultnak lenni, és a Szent II. János Pál pápa bennem is élő szeme fényében fölragyogtatni emléket, mondatot, mozdulatot.

Halála után fél esztendővel, 2005. október 15-én szoboravató ünnepségre gyülekeztünk a lakiteleki Népfőiskolán, a Szent István-kápolna előtti keresztény panteonban. Juliusz Janusz apostoli nuncius Bábel Balázs érsek atyával érkezett. A Szentszék követének szavait Szalai Attila fordította:

– Engem Ő szentelt pappá Krakkóban, 1967 tavaszán. Akkor még érsek volt, néhány hónap múlva már bíboros. Ott éltem mellette, körülötte több mint egy évtizeden át. Nekem nem szobor, nekem élő jelenvalóság. Naponta szólok hozzá. Ma is tanít. Belül hallom, ahogy együtt imádkozunk. Kíváncsi vagyok, sikerült-e az arcát, szelíden szigorú, mégis derűs tekintetét megformázni.

Látom, hogy Lantos Györgyi csongrádi szobrászművész erősebben kapaszkodik a művésztársa, Máté István karjába.

Amikor az avatóbeszédek után lehullott a fehér lepel a bronz mellszoborról, Juliusz Janusz apostoli nuncius lengyelül fölkiáltott:

– Ő az! Megismerem!

Megkönnyebbültünk. A hitelesítő mondat felavatta, életre segítette a Szentatya bronz képmását.

Akkor már a Szentatya a nagyvilág egyik legismertebb arca volt. Világtörténelmet alakító személyiség, nekünk katolikusoknak: a Szentatya, akinek derűs arca adott hitet és erőt, hogy a sorsfordító helyszínek, a pesti Corvin köz, a prágai Vencel tér és a gdanski hajógyár történelmi erőforrása lehet a magyarországi változásoknak is.

Megválasztásakor, 1978-ban a szögesdróton is átjött a híre. Titokban csempészett újságokból, folyamatosan zavart rádióadásokból próbáltunk tájékozódni.

Ekkortájt már erősen zsúfolt időket éltem. A tilalom és a tűrés határán szervezkedtünk. 1979. május 22-én Illyés Gyula józan politikai számvetése, humora adott erőt a fiatal írók lakiteleki találkozóján, ahol a baráti beszélgetésekben »a lengyel pápa« iránti figyelem is érzékelhető volt. Ratkó József mondatai ma is visszhangoznak bennem: »Nagy időt élünk! Lengyel a pápa, nem olasz! Forrong Lengyelország, és a lengyel pápa belülről érzi a sorsunkat!«

Két hét múlva, 1979. június elején magam is a Szabad Európa Rádió sercegő, államilag zavart adását hallgattam, és a várakozás feszültségével figyeltem, hogy mi lesz a Szentatya első mondata, amikor szülőhazájának földjére lép. Mintha nekem is üzent volna: »NE FÉLJETEK!«”