Orbán Balázs: A liberális világrend véget ért
A demokráciák és nem demokráciák polarizációja helyett az államok közötti pragmatikus kapcsolatok lehetnek a kulcs a globális békéhez – hangzott el a Danube Institute panelbeszélgetésén.
A bizalom „gyalog érkezik és lóháton távozik”, azaz sokkal gyorsabban lehet lerombolni, mint felépíteni – erről is szó esett egy Kőszegen tartott nemzetközi konferencián, Schöpflin György, Hörcher Ferenc és neves nemzetközi előadók részvételével. Tudósításunk!
A kőszegi Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete (iASK) bizalomról szóló konferenciasorozatának keretében csütörtök délután a politikai rendszereken belüli bizalomról ejtettek szót az előadók. Gyalog jön a bizalom vagy lóháton távozik? Bizalmi közeg-e egy európai város? És mit tanulhatnak a világ politikusai Indiától? Tudósításunkból kiderül!
*
A nyitóelőadást Schöpflin György professzor, a Fidesz korábbi európai parlamenti képviselője tartotta. Előadótársait arra figyelmeztette, hogy a bizalom „nagyon nehéz és képlékeny koncepció”, ráadásul „gyalog érkezik és lóháton távozik”, azaz
ahogy egy holland közmondás tartja. Schöpflin úgy fogalmazott, a működő demokratikus intézményrendszer önmagában kevés a bizalomépítéshez, kell hozzá egyfajta „közös kulturális intimitás” – ennek pedig egy társadalom homogenitása az előfeltétele, mert „a sokszínűség gyengíti a közösségi összetartozását és rombolja a bizalmat”.
Schöpflint Hörcher Ferenc professzor, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Politika- és Államelméleti Kutatóintézetének igazgatója követte, aki Csontváry Kosztka Tivadar Római híd Mostarban c. festménye kapcsán kijelentette: „Az európai városnak politikai filozófiája van”, ez pedig nem más, mint a személyes ismeretségek társadalmában való részvétel és hierarchia filozófiája. Az európai városok speciális helyzete a kutató szerint egyrészt azok önkormányzó voltából, másrészt falakkal jelölt földrajzi behatároltságukból fakad. A kulcsszavak az európai város ideológiájában a kiegyezés, a konfliktus és a kereskedelem.
hiszen akárcsak a városoknak, a bizalomnak is határai vannak, „nem nyúlik át birodalmakon, korlátozza a földrajz”. Zárszava így hangzott, „ha azt akarjuk hinni, hogy valakiben bízni lehet, akkor hinnünk kell annak a lehetőségében is, hogy másvalakiben pedig nem lehet bízni” – hiszen a bizalom a professzor szerint csak addig bír értelemmel, amíg határok övezik, az univerzális bizalom értelmezhetetlen.
James M. Skelly, a béke- és konfliktustudomány professzora, az iASK kutatója a politikai szereplők megbízhatóságáról adott elő. Kezdésül a „morális sérülés” fogalmát definiálta, azt a jelenséget, amikor mások hűtlenek lesznek a morálisan helyes döntéshez. Innen vezetett át pesszimista tézisébe, miszerint a világon alapvetően semmilyen közéleti szereplőben nem lehet bízni. A kormányoknak azért nem, mert a kormányok mindig hazudnak. Erre példaként az iraki és afganisztáni háborúk elindítása és fenntartása melletti amerikai érveket hozta fel: „A kormány ismét hazudott, épp úgy, mint a vietnámi háború idején.”
Ugyanúgy nem lehet azonban bízni szerinte az üzleti vállalkozásokban sem, mert „minden reklám hamis és félrevezető”. Itt az amerikai dohányvállalatok 1920-as évekbeli marketingtaktikáival hozakodott elő, akik – miután rájöttek, hogy a potenciális piacuk feléhez nem férnek hozzá – jól kidolgozott marketingkampányokkal rászoktatták a nőket is a dohányzásra. A New York-i húsvéti parádén felvonultak a dohányipar által felbérelt modellek is, akik előre megbeszélt pillanatokban rágyújtottak egy olyan tömeg közepén, amely egyáltalán nem volt hozzászokva a dohányzó nők látványához.
A modellek egységesen a „szabadság fáklyáinak” nevezték a cigarettát, és nőjogi előrelépéssé alakították a bagózást,
„a nők először a szavazati jogot kapták meg, aztán a cigarettázási jogot is” – viccelt Skelly.
Felidézett néhány momentumot saját múltjából is. Skelly az 1970-es években John V. Tunney kaliforniai demokrata szenátor asszisztenseként dolgozott, munkája pedig abból állt, hogy a választópolgárok kérdéseire, aggodalmaira és bejelentéseire válaszul „olyan leveleket írt, amelyekben látszólag volt valami, de valójában nem volt semmi”. „Lehetetlen volt, hogy kötelezettséget vállaljunk valamire” – magyarázta Skelly bullshitlevelezésük okát. Elmesélt még egy történetet egy barátjáról, aki Kaliforniában egy képviselőválasztáson indult. „A legnehezebb dolgom az volt, hogy becsempésszem a saját szavaimat a saját beszédeimbe. Az asszisztenseim időnként azt kívánták, bár ne is léteznék, hogy megalkothassák a tökéletes terméket” – panaszolta Skelly barátja. Tanulságul azt helyezte hallgatóságának szívére, hogy „ha nem tudják, kicsoda Ayn Rand, derítsék ki”, majd átadta a terepet Badrinath Raónak, a michigani Kettering Egyetem szociológus oktatójának.
Schöpflin György egy hallgatói kérdésre annyiban kommentálta Skelly előadását, hogy világossá tette: „Nekem soha egyetlen asszisztensem sem írta meg egyetlen beszédemet sem.”
Az indiai származású Badrinath Rao a világrend és bizalom kérdésében azzal indított, hogy
India körülményei ugyanis különösen nehezek: a világ népességének 17 százalékát, területének pedig 2,4 százalékát adó India „olyasmit csinál, amivel még soha nem próbálkoztak korábban: demokráciát épít több, mint egymilliárd emberrel”. Indiai léptékek mellett „a bizalom megtörése patologikus társadalmi körülményeket teremthet”, figyelmeztetett Rao.
Indiában Rao szerint éppen az összes nagy intézmény újradefiniálása folyik: a demokráciáé, a nemi szerepeké, a kormányé, de a nacionalizmusé is. A 22 hivatalos nyelvvel bíró Indiában például az, hogy az igazságszolgáltatás nyelve az angol, mindjárt ki is zárja a másik 21 nyelv beszélőit a harmadik hatalmi ág követéséből – „mégis miféle demokrata viselkedést várhatunk el az ilyen emberektől?”, tette fel a költői kérdést Rao.
Az előadó úgy látja, Indiában „megvan a hardver, de nincs meg a szoftver” a demokráciához. Az indiai alkotmány, amely egyébként a világ leghosszabb alkotmánya, Rao szerint „a hazugok paradicsoma”, mert valahogy semmi nem úgy működik, ahogy le van írva benne –
Szintén nagy problémának látja a neoliberális gazdaságpolitika megjelenését a volt gyarmati országokban. Két ehhez kapcsolódó jelenséget említett, egyrészt különleges gazdasági területeket, melyek egyre többet foglalnak el az indiai földterületből, miközben a lakosság 60 százaléka a mezőgazdaságból él. Másrészt pedig felemlegette az Egyesült Államokkal folytatott atomerőmű-tárgyalásokat: India a közeljövőben Rao szerint 250 új üzemet szeretne megnyitni, az amerikaiak pedig örülnének, ha tőlük rendelnék meg őket. Igen ám, de mikor Barack Obama akkori elnök és külügyminisztere, Hillary Clinton tárgyalni jöttek az üzletről Indiába, rögtön azzal nyitottak, hogy szerződésben korlátoznák a nukleáris katasztrófa esetén fizetendő kártérítés összegét, rettegve attól, hogy egy indiai erőműbaleset embermilliók életébe kerülhet.
A fejletlenség indiai szintjén álló tömegtársadalomban Rao szerint „elektromosság nélkül, internet nélkül mit számít az, hogy hatalmas előrelépések történnek a számítástechnikában vagy a biotechnológiában?” Az indiai társadalom zömének semmiféle szellemi vagy anyagi kapacitása nincs arra, hogy a digitalizáció, az adatosodás és a dematerializáció tendenciáival foglalkozzon, az elit pedig, amely megteheti, hogy ezeken a folyamatokon nyerészkedjen, könnyűszerrel ráerőltetheti akaratát a többségre, és nem kell azzal fogalkoznia, hogy megbízható, demokratikus partner legyen. Rao leszögezte:
Úgy látja, nem tartható, hogy a harminc évvel ezelőtti piacnyitás után India most ott tart, hogy kilenc embernek több a vagyona, mint a lakosság 15 százalékának, és hogy az öt év alatti gyermekek 44 százaléka alultáplált, miközben az indiai gazdaság minden évben több új milliárdost produkál, mint a kínai. „Ha milliárdos akarsz lenni, menj Indiába” – jegyezte meg keserűen Rao.
A képességek egyenlőbb eloszlásának szükségességére hívja fel a figyelmet az is, hogy Indiában tizenegyezer (de például Bihar államban 28 ezer) lakosra jut egy orvos, akik közül nem is kevesen hamis diplomával praktizálnak. A jogászok körül a mondvacsinált diplomával működők arányát Rao 35 százalékra tette. A diplomahamisítás oka egyszerű: „A végzettség társadalmi mobilitást biztosít, így az emberek hamis diplomákat csinálnak”, magyarázta Rao. Az indiai és a globális világrend megoldását abban látja, hogy
– ez pedig Indiában a kasztrendszerhez hasonló „társadalmi tökéletlenségek” miatt különösen nehezen megy.
Jody P. Jensen moderátor úgy reagált Rao előadására, hogy „amit elmondtál Indiáról, az szánalmassá teszi a saját országainkról szóló beszélgetéseket”. Az indulatoktól fűtött kérdezz-felelek blokkban az egyik korábbi előadó, Seán Cleary úgy fogalmazott, „India jó példa arra, hogy mi történik akkor, mikor a törvények nem állnak összhangban a társadalom mélyebb normáival”. A konferencia zárásául az előadó így összegezte tapasztalatait: „Nos, igen – Indiában semmi nem egyszerű.”