Hogyan viszonyult a Kádár-rendszer a zsidókhoz? – Kovács András a Mandinernek

Könyvében beszél a holokauszt után tapasztalt gyors társadalmi mobilitásról a zsidóság körében, ami a közemlékezetben úgy maradhatott meg, hogy „a zsidóknak könnyű állást kapni”, és így tovább. Mi lehetett az oka ennek a gyors mobilitásnak?

Ez elsősorban nem a Kádár-korszakra, hanem az 1945-’55 közötti időszakra volt jellemző. Ennek okait a szakirodalom – elsősorban Karády Viktor – már kimerítően elemezte.  Az egyik ok, hogy az antiszemita törvényhozás miatt már a második világháború előtt is sok zsidó fiatal nem iratkozhatott be az egyetemekre. Ezek a fiatalemberek aztán az üldöztetést túlélve megragadták az alkalmat, hogy behozzák a lemaradást. Diplomát szereztek, majd olyan állásokba kerültek, amikhez egyetemi végzettség kellett. Ezt pótlólagos mobilitásnak nevezhetjük, az érintettek azokat a hátrányokat hozták be, amiket korábban a diszkrimináció miatt elszenvedtek. Ez a jelenség tűnhetett gyorsnak és rendkívülinek. Ezt a percepciót erősítette egy másik jelenség: sok zsidó, akinek volt érettségije vagy egyetemi végzettsége a háború előttről, nem tölthetett be a képzettségének megfelelő állást. Az állami szférába már korábban is csak elenyésző arányban juthattak be, de a zsidótörvények rendelkezései következtében a magánszférában súlyos korlátozások sújtották őket. Ők ezt a lemaradást hozták be ’45 után, és

vagy addig nem tölthettek be.

És mi történt a zsidó származású kommunistákkal?

A harmadik tényező lehetett politikai: a háború utáni időszakban, amikor komoly igény volt a közszférában nem kompromittált egyénekre, a zsidók tökéletesen megfeleltek ennek az elvárásnak, hiszen az előző rendszer üldözte őket. És végül volt egy kisebb csoport, amit az antiszemita retorika sokszor elővesz: ők a tiszta politikai mobilitás hatására léptek előrébb. Ezek azok a zsidók voltak, akik már a háború előtt a baloldali pártokhoz – elsősorban az illegális kommunista párthoz – csatlakoztak. Ez a csoport – ismerve az illegális kommunista párt taglétszámát – maximum néhány száz fő lehetett, de ők jó eséllyel vezető pozíciókba kerülhettek. A szociáldemokrata párttagság azonban már nem volt garancia a politikai karrierre, sőt, hiszen 1949 után politikai perekben sorra súlyos börtönbüntetésre ítéltek vezető zsidó származású szociáldemokratákat – mint az amúgy baloldali Justus Pált, Schiffer Pált, vagy a jobboldali szocdem Révész Andrást és Büchler Józsefet.

Említette, hogy a zsidóság nem volt kompromittálva az előző rendszerekben, de egyes zsidó vezetőkről mégis próbálták perek során bizonyítani, hogy kollaboránsok voltak. Ezen anyagoknak egy részét aztán nem használták fel, a nagy cionista perek Magyarországon elmaradtak. Miért nem volt olyan mértékű cionizmus-üldözés idehaza, mint a Szovjetunióban?

A sztálinista korszak represszív intézkedéseinek egy része irányult azok ellen, akiket cionistaként üldöztek, akár azok voltak, akár nem. Ennél sokkal több zsidót érintettek az 1951-es kitelepítések, köztük sokakat, akik a koncentrációs táborokból tértek haza.

de akárcsak a budapestiek között.  A kitelepítések ugyanis nem csak az arisztokráciát, a korábbi uralkodó elit tagjait sújtották, hanem a „kapitalista kizsákmányolókat” – azaz tulajdonos vállalkozókat, bankárokat, kereskedőket – is, akik között a zsidók arányszáma viszonylag magas volt. A valamivel több mint 12 000 budapesti kitelepítettből kb. 2000-2500 lehetett zsidó, azaz az összes kitelepített 20 százaléka. A kitelepítés a budapesti lakosság mintegy 0,8 százalékát sújtotta, a zsidó népességnek viszont legalább 2 százalékát.

Hogyan alakult előzőleg a cionizmus története itthon?

A cionizmus azért érdekes történet Magyarországon, mert a háború előtt a magyar zsidóság körében nem volt nagyon népszerű irányzat. A harmincas évek végén közel félmillió zsidó élt Magyarországon, ebből talán, ha ötezer fő volt cionista, Észak-Erdély visszacsatolása után pedig 10-12000. A háború után ez megfordult, ’45-48 között a cionisták támogatottsága erősen megnőtt. 1948-ban a Magyar Cionista Szövetség beszámolója több mint 70 000 tagról illetve támogatóról beszél, és amikor 1949-ben a kommunista titkosrendőrség lefoglalta a cionista mozgalom archívumát, állítólag több mint százezer név volt benne. Nem tudjuk, hogy  ezek a számok mennyire pontosak, de mindenképpen igaz, hogy a cionizmus híveinek száma kiemelkedően megugrott – és ezzel a potenciálisan cionistaként üldözendők száma is.

Cionisták elleni perekre már korán sor került, az első perek Dénes Béla szociáldemokrata cionista vezető és a Joint Distribution Committee magyarországi képviselője ellen ilyen köntösbe voltak csomagolva. Amikor a moszkvai cionista perek megindultak, és ezek folyományaként több szocialista országban is hasonló pereket konstruáltak, Magyarországon is megindult a gépezet:

és a párton belüli leszámolás részeként hozzájuk csapták cionistaként a politikai rendőrség zsidó származású volt vezetőinek egy részét. Ám mielőtt egy nagyszabású anticionista pert tudtak volna szervezni, meghalt Sztálin. Így a perre nem került sor, de nem is engedték ki a börtönből a vádlottakat, akiket perek vagy nyilvános eljárások nélkül évekig börtönben tartották.

Dokumentumkötetében utal az ötvenes évek végén tapasztalt „liberális kivándorlási politikára” Izraellel kapcsolatban. Ha a kommunizmus és cionizmus kapcsolatáról nem lehet rózsás képet festeni, akkor miért engedték az alijázást ebben a korszakban?

’56 nyarától, de főleg a forradalom utáni időszakban tulajdonképpen lehetséges volt legálisan kivándorolni Izraelbe, több ezer kérelmet engedélyeztek a hatóságok. Ennek az a magyarázata, hogy a forradalom leverése után az izraeli kormány gyorsan elismerte a nemzetközi színtéren páriasorban vergődő, teljesen elszigetelt Kádár-kormányt, és magas szintű diplomáciai kapcsolatokat is létesített vele. Ennek az volt az oka, hogy Izraelben úgy gondolták, ezzel a gesztussal lehetővé válik majd, hogy magyar zsidók tízezrei vándoroljanak ki Izraelbe. A magyar kormány pedig úgy gondolta, hogy egyrészt

másrészt pedig abban reménykedtek, hogy így gazdasági előnyökre, főleg devizára tehetnek szert. Ezt a „liberális” engedményt aztán ’57 nyarára visszavonták, s ezt követően az alijázás évi pár száz főben stabilizálódik. Megjegyzendő, hogy nem voltak reálisak azok az izraeli elvárások, hogy a határok megnyílása után majd magyar zsidók tízezrei vándorolnak ki Izraelbe.

Könyvében közöl dokumentumokat, melyek alapján a magyar állam az 1961-es izraeli Eichmann-pert politikai célokra kívánta felhasználni. Milyen céljai voltak a perrel a magyar államnak?

A magyar állam igen nehéz helyzetbe került Adolf Eichmann izraeli elfogása és bíróság elé állítása idején. Izrael ugyanis jogsegélyét folyamodott a magyar államhoz, kérve, hogy gyűjtsék össze a magyarországi archívumok iratait Eichmann tevékenységéről, és hogy engedjék ki a tanúkat, akik vallani tudnak ellene. A magyar – és más kommunista országok – számára a legnagyobb probléma az volt, hogy ezzel a gesztussal

Ezt el akarták kerülni. A másik probléma az volt, hogy a szovjet politika ekkor már erősen Izrael-ellenes volt, és féltek, hogy ha együttműködési készséget mutatnak, vajon mit szól majd a Szovjetunió. Azonban volt egy harmadik probléma is: nem akarták, hogy úgy tűnjön, nem működnek együtt egy ismert náci gyilkos elleni per ügyében. Ebben az esetben ugyanis látványosan szembekerültek volna lépten-nyomon hangoztatott hivatalos antifasiszta jelszavaikkal.

Mihez kezdett így Budapest?

A magyar politika egy keskeny mezsgyén lavírozva próbálta megoldani ezt a dilemmát. A magyarok és a lengyelek rugalmasabbak voltak, míg a csehszlovákok és az NDK keményebb álláspontot képviseltek. A magyarok túl is lépték kissé a határt, amikor

és a magyarországi áldozatoknak és leszármazottjaiknak képviseletére azzal, hogy az ő rokonaik most Izraelben élnek. Ezért meg is intették a magyar külpolitikát, amely azonnal irányba állt. Végül tehát hivatalosan nem működtek együtt az izraeli hatóságokkal, de dokumentumokat és anyagokat nem-állami szerveken – mint a Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága – útján eljuttattak Izraelbe. Ezeket azonban úgy válogatták össze, hogy kövessék a szovjet vonalat: kompromittálják Nyugat-Németországot, miszerint ott magas pozíciókban élnek még nácik és vezető funkcionáriusok. A magyar cionistákat pedig az embermentések érdekében a nácikkal történt tárgyalások napirenden tartásával igyekeztek diszkreditálni, elsősorban a Kasztner-ügyre koncentrálva.

Említi könyvében, hogy a Kádár-rendszer során is megmaradt magánbeszélgetésekben a sztereotípia, mely a kommunizmust a zsidósággal azonosította. Gyakori érv ezzel szemben, hogy a zsidó származású funkcionáriusoknak nem volt zsidó identitása, hogy nem kaptak zsidó neveltetést. Nemrég azonban olvastam egy vallatótisztről a politikai rendőrségen, aki kihallgatásra vitt cionisták héber levelezéseiből olvasott fel nekik – azaz tudott héberül. Lehetett egy ilyen embernek még bármiféle zsidó identitása, vagy áll a tétel, miszerint a kommunizmushoz csatlakozott zsidók teljesen elhagyták gyökereiket?

Közvetlenül ’45 után olyan emberek is csatlakoztak a politikai rendőrséghez, akik nem szakadtak el teljesen a zsidó hátterüktől, cionisták is voltak ekkor még köztük, baloldali cionisták. El akarták kapni családjuk, barátaik gyilkosait. De az erőszakszervekhez csatlakozó zsidók jellemző módon nem azok közül kerültek ki, akiknek családjában még jelen volt a vallási hagyomány. Persze lehettek köztük olyanok, mint például a későbbi humorista, Komlós János, aki járt a rabbiképzőbe és tudhatott valamit héberül.

amiben az is szerepet játszott, hogy a párt káderpolitikájában nem is nagyon leplezett, a dokumentumokban is megjelenő szempont volt a „kispolgári zsidó káderek” megbízható munkás- és parasztkáderekkel való felváltása. A kommunista párt amúgy nem rendelkezett eleve nagy támogatottsággal a zsidóság körében – és különösen nem a hagyományőrző csoportokban. Karády Viktor társadalomtörténész készített egy számítást, amely szerint a túlélő zsidók közül – ez kb. 200 ezer fő volt – a ’45-ös választáson körülbelül 10% szavazott a kommunistákra.

Arról is közöl iratokat, hogyan próbálta a párt machinálni a hitközségi vezetők hatalomra jutását, hogy a nekik megfelelő egyének jussanak vezető pozíciókra. Milyen eszközökkel élt a pártállam céljainak eléréshez?

A Kádár-korszakban, elsősorban a hatvanas évek közepétől fogva, az egyházakkal szemben folytatott politika egyre kevésbé a drasztikus elnyomásra, hanem inkább manipulációra épült. Az egyházakat három eszközzel tartották igazán kézben: az egyik az anyagi függés volt, hiszen valamennyi egyház az állami költségvetésből élt. A másik eszköz a nomenklatúra-rendszer volt, vagyis az az előírás, hogy az egyházi tisztségekbe, hivatalokba való kinevezéshez a pártállami szervek formális egyetértése szükséges, és végül a harmadik az olyan emberek kulcspozícióba ültetése volt, akik könnyen kézben tarthatók voltak. Ez jól működött a zsidó hitközségen belül is. Érdekes, hogy bár minden lehetőségük megvolt a személyzeti politika közvetlen alakítására a nomenklatúra rendszer révén, a Kádár-korszakban a pártállami szervek inkább belülről, megbízható embereik felhasználásával manipulálták a fontos eseményeket, mint például a hitközségi választásokat, arra törekedve, hogy megőrizzék a legitim, demokratikus látszatot, miszerint a belső szabályokat tiszteletben tartva születnek a személyi döntések.

de utána végig folyamatosan olyan emberek kerültek vezető pozíciókban, akik készségesen teljesítették az elvárásokat. A dokumentumokból jól követhető, hogy milyen eszközöket használtak a pártállami szervek ennek elérésére. Ezek a vezető állásokba emelt felekezeti tisztségviselők aztán hol az Állami Egyházügyi Hivatalból, hol pedig informálisan úton kapták meg az utasításokat, hogy milyen irányvonalat is kövessenek, de olyan is volt, hogy szorgosan igyekeztek kitalálni, milyen magatartást is várnak el tőlük. Ez tulajdonképpen ’57-től ’90-ig így volt.

Voltak ellenállók is?

A kötetben közölt állambiztonsági iratokból az is kiderül, hogy kollaboránsok mellett volt néhány olyan személyiség is, aki megkísérelt ellenállni a totális pártállami ellenőrzésnek. Ilyen volt példának okáért a budapesti rabbiszemináriumot vezető Scheiber Sándor, illetve a Joint által életben tartott Központi Szociális Bizottság akkori vezetője, a korábbi kisgazda Borsa Mihály, akik megpróbálták kijátszani a hatóságokat, és sokszor sikerült elérniük, hogy a rendelkezésükre álló anyagi forrásokat az Állami Egyházügyi Hivatalt és az engedelmes hitközségi vezetést megkerülve osszák el általuk fontosnak tartott célokra.

Emellett a Kádár-korszakban is voltak olyan politikai perek, melyek során meghurcoltak és börtönbüntetésre ítéltek államellenes tevékenységért Izrael-barát embereket, például a rabbiképző hallgatóját, Beer Ivánt, aki többször nyilvánosan is kiállt a hivatalos arabpárti és Izrael-ellenes politika ellen. A III/III ügyosztálynak az ellene folytatott titkos nyomozás és eljárás során keletkezett dokumentumai jó betekintés nyújtanak az egész rendszer működésébe.

***

Fotók: Nagy Mihály

Az új kötet megjelenését a Milton Friedman Egyetem Magyar Zsidó Történeti Intézete és a Tett és Védelem Alapítvány támogatta