Magyarország a választott hazám – Teszter Nelli portréja

Teszter Nelli zongora-művésznőnek nem csak a zongorajátéka, hanem személyes története is figyelemre méltó. Egy sikertörténet, ami Beregszászból indult, Budapesten teljesedett ki, és amitől mindannyian sokkal gazdagabbak lettünk. Teszter Nellivel beszélgettem a Kárpátaljai Zsidó Napok alkalmábó.

***

„Beregszászban születtem, szüleim mindketten zsidók, nem a magyar zsidósághoz tartoznak, hanem ukrajnai orosz zsidók. Otthon sosem magyarul, hanem oroszul beszéltünk, a szüleim mindketten Kirovográdból származnak” – kezdi el történetét Teszter Nelli. Egy olyan élettörténet ez, amiben kicsit mindannyian benne vagyunk, akik a Kárpát-medencében élünk, magyarországiak és határon túliak, magyarok és nem magyarok, keresztények és zsidók.

Apai nagyapja a Vörös Hadseregben szolgált, a sztálingrádi csatában esett el. „Az édesapám és a nagyapám sosem találkoztak, apukám 1942 novemberében született, az édesapja egy hónappal korábban halt meg, mindössze 19 évesen.”

Az anyai nagyszülei közül mindketten túlélték a II. világháborút, a nagypapa szintén a Vörös Hadseregben szolgált, Kárpátalján szerelt le, határőr lett belőle, a család így került Kárpátaljára. Nelli elmondja azt is, hogy a nagyszülei jiddisül beszéltek, azonban a gyermekeiknek már nem adták tovább ezt az örökséget, mivel a kommunizmus nem kedvezett az ilyen fajta hagyományok ápolásának. A szülei, miután összeházasodtak, Kárpátalján telepedtek le. „Én 1979-ben születtem, még javában fennállt a Szovjetunió. Akkoriban Beregszászban túlnyomórészt magyarok éltek, ennek ellenére sok orosz beszédet lehetett hallani, ritkábban ukránt, de a legtöbben magyarul beszéltek. Úgy nőttem fel, hogy mind a három nyelvet természetesnek vettem, állítólag az óvodában beszéltem magyarul, mert magyarokkal jártam egy óvodába.”

Nelli édesanyja a beregszászi zeneiskolában tanított zongorát, Elmondása szerint számára mindig

az iskola után az első útja minden nap az édesanyja munkahelyére vezetett.

„Van egy gyermekkori emlékem, az iskolából hazafelé menet volt egy fagylaltos stand, ahol csak egy fajta fagylaltot lehetett kapni. A fagyis bácsi kezére jól láthatóan rá volt tetoválva egy számsor. Ő volt Vili bácsi, ő volt az előimádkozó a beregszászi imaházban. Holokauszt-túlélő volt. Én nem tudtam akkor, hogy ki ő, de ő tudta, hogy én ki vagyok, mindig kedvesen beszélt velem. Ő sajnos már meghalt, csak akkor ismertem meg Vili bácsi történetét, amikor tavaly a felújított zsinagógában megláttam a fényképét a falon.”

Teszter Nelli elmondása szerint a családja nem volt vallásos, legfőképpen azért nem, mert a kommunizmusban veszélyes volt bármiféle vallást gyakorolni, a zsidót épp úgy, mint a keresztény vallásokat. Zsinagógába sem jártak. A '80-as évekre már nagyon kevés zsidó élt Beregszászban és Kárpátalján, tömegesen vándoroltak ki, ezekben az években különösen felerősödött a kivándorlás.

„Talán, ha működött volna zsinagóga, ha nem lett volna tilos a vallásgyakorlás, akkor valószínűleg belefolyunk a zsidó életbe, de így nem volt rá lehetőség. Apuéknak voltak zsidó barátaik, de ők is mind oroszok voltak, ezek a barátságok pedig kimerültek az időnkénti látogatásokban. Ezért is elinditottuk a barátnőimmel itt Budapesten a „Gyere velem zsinagógába” című projektet, amely pont olyanoknak szól mint amilyen én voltam.”
Nelli elmondása szerint a családban bizonyos szokásokat megtartottak, de nem jártak közösségbe, ami nélkül nem lehet megélni a zsidóságot. A zsidó szokások részleges megtartása Nelli édesanyjához kötődik, ő volt leginkább tisztában azzal, hogy mikor vannak a  zsidó ünnepek. Jom kippur ünnepén egész nap böjtölt, pészachkor nem evett kenyeret, legalább részben igyekezett betartani valamit a régiek szokásaiból. Nelli édesanyja úgy nőtt fel, hogy a szülei maguknak sütötték a pászkát: a kommunizmus keményebb időszakaiban zárt ajtó és ablak mellett, az éj leple alatt lehetett csak sütni, mert ezt nem tudhatta meg senki. Ez az '50-60-as években volt, amikor szigorúan vették a vallás tiltását, akkor börtönbe lehetett ilyesmiért kerülni.

Amikorra Nelli született, már lebontották a Beregszász főterén álló nagy zsinagógát, csak az alapjai maradtak meg, arra pedig felhúztak egy szörnyűséges szocreál épületet. A városban csak egy kis imaház működött, ma is ez szolgálja a maréknyi zsidó hívet. Néhány éve szépen felújíttatták a Beregszászról elszármazott zsidók és a magyar kormány segítségével,

„Amikor az első Kárpátaljai Zsidó Napokra eljöttünk fellépni, nekem egy hatalmas élmény volt, több szempontból is hazatértem: nagy örömöt okozott, hogy a beregszászi imaházban léphetek fel. Azonban az öröm mellett mindig eszembe jut az is, mekkora veszteség, hogy a beregszászi imaházba nem úgy megyek, mint a második otthonomba, pedig azzá kellett volna válnia, de sajnos erre nem volt lehetőség. A férjemmel azt szeretnénk, hogy a gyerekeinknek a zsinagóga legyen a második otthonuk. Hátborzongató a tudat, hogy ebben az imaházban évtizedek óta nem csendült fel ének, se vallásos, se világi.” Amikor a „jiddise máme” felhangzott, a férfiak zöme sírni kezdett.

„Mi egy picit kilógtunk a sorból a beregszászi zsidók között, mivel mi nem tudtunk magyarul, a beregszászi zsidók magyarok, mi meg oroszok voltunk, nekem orosz az anyanyelvem, bár meg tudok szólalni ukránul is.” Nagyon sok magyar gyerek sem ukránul, sem oroszul nem beszélt, ma is a legtöbb gyerek úgy kerül iskolába, hogy nem tud ukránul. Az államnyelv kérdése mindig érzékeny téma volt Ukrajnában, Teszter Nelli elmondása szerint történt olyan, hogy a szakközépiskolában pénteken még oroszul tanulták a Csendes Dont, hétfőn pedig már ukránul kellett belőle felelni.

„Zsidónak tartottam magam, mindig bátran vállaltam, hogy zsidó vagyok” – meséli. Az öntudat fejlődéséhez, illetve az identitás határozott kifejezéséhez néhány kellemetlen tapasztalat is hozzásegítette. Fiatalabb korában egy kellemetlen eset származott abból, hogy valaki nem tudta, hogy zsidó vallású, egy ismerőse egy otromba viccet engedett meg magának: azóta mindig előre jelzi, mi a helyzet vele, és hogy ebből adódóan zsidóellenes viccekre nem vevő. „Volt alkalmam találkozni olyanokkal is, akik még nem láttak zsidót, csodálkozva kérdezték, hogy jé, te is dolgozol?”

„A legemlékezetesebb eset talán mégis az volt, ami egy kóruspróbán történt végzős koromban Ungváron. Mivel a zongora mellett párhuzamosan magánének szakot is végeztem, jártam énekpróbákra: amíg a karmester csak az egyik szólammal foglalkozott, addig a többiek beszélgettek. Én egy Dávid-csillagot viseltem a nyakláncomon, volt egy kis 14 éves leányka, aki odajött hozzám és megkérdezte, hogy az tényleg Dávid csillag, és zsidó vagyok-e? Mondom neki, hogy igen, erre egy kis szünet következett, majd megkérdezte, hogy megfoghatja-e a fülem? Kérdeztem, hogy de Marina, miért akarod megfogni a fülem? Nem felelt semmit, csak megkért, hogy engedjem meg, hogy megtapintsa. Mondtam neki, hogy fogja meg a fülem, ha annyira akarja. Mikor teljesült a kívánsága, akkor nem bírtam magamba tartani a kíváncsiságom és megkérdeztem, hogy mire volt ez jó, mire volt kíváncsi? Mi oroszul beszélgettünk, nem tudom, hogy jól fordítom e a kifejezést, de azt mondta, ő otthon azt hallotta, hogy a zsidóknak pöndörödik a fülük, azaz testi jele van annak, hogy valaki zsidó.”

Európában, Kárpátalján, 1997-ben, túl a világháborún,

Nelli elmondja: a leányka egy kis faluból származott Munkács mellől, csak elképzeléseink lehetnek, hogy ezeknek az embereknek milyen kép élhet a fejükben a zsidókról

„Ettől a pillanattól kezdve még erősebben képviseltem, hogy zsidó vagyok.” Egy técsői barátnőjéről is mesélt Teszter Nelli, aki évekkel később vallotta csak be, hogy amikor otthon elújságolta, hogy zsidó barátnője van, akkor a szülei figyelmeztették, hogy a zsidókkal jobb vigyázni. „Én szeretnék jó benyomást kelteni az emberekben, ebben a törekvésemben hangsúlyos, hogy zsidóként szeretnék jó benyomást kelteni, ha lehet, akkor ezzel tegyek a zsidókkal szembeni előítéletek, a tévképzetek ellen.”

Teszter Nelli az elemi iskolát Beregszászban a szakközépiskolát Ungváron végezte, mindkettőt orosz nyelven. Elmondása szerint a Szovjetunióban nagyon komolyan vették a művészeti képzést, nagyon színvonalas zeneoktatás is folyt. Függetlenül attól, hogy Beregszász egy picike hely, hihetetlenül magasan képzett tanárok, szakemberek tanítottak a zeneiskolában, a tanárok legalább fele magyar volt.

Amikor '97-ben Ungváron befejezte a szakközépiskolát, akkoriban még Magyarországon elfogadták az ukrán bizonyítványokat. Ennek azért van jelentősége, mert közben az ukrajnai gazdasági helyzet addig romlott, hogy a szülei nem tudták volna kifizetni azt, hogy Ukrajnába járjon egyetemre. Valamelyik nagyvárosba kellett volna menni, Lembergbe vagy Kijevbe, de ezt nem tudta a család finanszírozni. „Akkor rájöttem, hogy nekem költöznöm kell.”

Egy szép napon az egyik magyar barátnőjével átbicikliztek Magyarországra, el egészen Mátészalkáig, bementek egy könyvtárba, elővettek egy Magyar Közlönyt. Tudták, hogy abban vannak tanároknak szóló állásajánlatok, kimásoltak néhány telefonszámot és nekikezdtek telefonálni. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, ami a legközelebb lett volna, nem találtak munkahelyet magunknak, de végül rátaláltak egy paksi hirdetésre, ami egy indulófélben levő balettiskolába keresett tanárokat, ott szívesen vették a jelentkezésüket. Ennek az intézménynek még nem volt zongoratanára, úgyhogy a hiányos nyelvismeret ellenére is beültették zongorázni.

Mivel csak néhány szót tudott, mondhatni konyhanyelven beszélt magyarul, így kezdetben kevesebb diákja volt, de legalább elkezdhetett tanítani. Nelli emlékei szerint

a barátnője tudott jól magyarul, ő fordított kezdetben neki is. Egy év alatt jutott oda, hogy akadály nélkül, folyékonyan beszélt magyarul. Ezután egyértelműnek érezte, hogy tovább kell tanulnia. A tanítás mellett elkezdett a pécsi Liszt Ferenc Zeneművészeti Tanárképző Főiskolára járni. „Hétfőtől péntekig tanítottam, pénteken felültem a buszra, és a hétvégén Pécsen voltam főiskolán. Az első egy év alatt, amíg Pécsre jártam, gyorsan fejlődött a nyelvtudásom, sikerült az első évhez képest is előre lépni, ennek ellenére még sokáig gondot okozott a ragozás.”

Emlékei szerint a szóbeli vizsgákon még előfordult, hogy nehezen fejezte ki magát, de az idő múlásával egyre kevésbé jelentett akadályt a magyar nyelv, zongorázni pedig szépen tudott, általában sikerült jelesre vizsgázni. A szakdolgozatát a legjobb barátnője, Lazók Timi gépelte be úgy, hogy Nelli tollba mondta neki – a főiskola befejezésekor még nem tudott annyira magyarul, hogy a helyesírás rendben legyen. Pécsen is és Pakson is nagyon szép barátságokat kötöt, meghatározóak voltak ezek az évek számára

„Rájöttem közben, hogy van bennem több is.” Pakson már mindenféle együttesben játszott, jó néhány tanítvány végzett a keze alatt, de amíg fiatal az ember, addig menni akar – meséli el Nelli. Felkereste a Magyar Táncművészeti Főiskola zenei tanszékének a vezetőjét, Reich Gittát, hogy szeretné kipróbálni magát: behívták, hogy játsszon egy próbajátékot, ezután felvették dolgozni balett zongorakísérői állásba.

„Rengeteg érdekes emberrel találkoztam, akkor ez egy nagy szakmai kihívás volt, egy hatalmas ugrás, ezt nem tanítják sehol. Tudhatsz szépen zongorázni, de amikor kapsz egy olyan szólistát, akinek nincsen leírva a kottája, úgy kell kísérni, hogy nem hallod, csak látod, próbálják a táncosok a saját kis nyelvükön elmagyarázni, hogy mit szeretnének hallani, ez nekem nagyon nehéz volt, nagyon oda kellett figyelni, hogy megértsem, mit akarnak.” Három évébe tellett, mire elkezdte érteni, megtanult azzal a fejjel gondolkodni, mint  a táncosok.

Szinte egyből a Kossuth-díjas Szakály Györggyel kezdett együtt dolgozni, akivel a mai napig együtt dolgoznak, elmondása szerint rengeteget tanult tőle. Közben a mesterképzést is elvégezte az ungvári egyetemen,

A letelepedés nehézségeit, az identitást firtató kérdésemre Nelli elmondja, hogy miután nem tudták bizonyítani a magyar származásukat, mivel nem is volt ennek alapja, ezért három évet kellett várni az állandó letelepedésre, nyolc évet pedig az állampolgárságra. Folyamatos munkaviszonyt kellett igazolni, mintegy 11 évig kellett várni, amíg magyar állampolgár lett. „Én zsidó származású, Szovjetunióban született, Ukrajnában felnőtt, orosz anyanyelvű magyar állampolgár vagyok, mostanra azonban magyar zsidónak érzem magam. Magyarul beszélek, magyarul is gondolkodom időnként, jól érzem magam a választott hazámban. Eddig itt semmilyen atrocitás nem ért sem a munkahelyemen, sem máshol, semmilyen rossz tapasztalatom nem volt a zsidóságom miatt. Huszonkét éve élek Magyarországon, felnőtt életem javát itt töltöttem.”

Ma már boldog házasságban él jogász férjével, egy kétéves kisfiút nevelnek. „Sosem volt kikötésem, hogy a párom zsidó legyen, de sok szempontból sokkal szerencsésebb, ha mindkét fél ugyanolyan felekezetű. Volt olyan barátom, akivel éppen a vallás kérdése okozott olyan mélységű problémát, hogy vége lett a kapcsolatnak. Ha a férjem nem lenne zsidó, akkor is hozzámentem volna, mert jó ember és szeretem, de Istennek hála úgy alakult, hogy zsidó” – mondja.

Amikor az egyetemen kiderült, hogy zsidó esküvője lesz, akkor a környezetében mindenki még izgatottabb lett, a távolabbi ismerősök is el szerettek volna menni, hogy végre részesei lehessenek egy ilyen eseménynek. A ceremóniára végül közel kétszázan mentek el, tanítványok és kollégák egyaránt. Nelli férje A4-es lapokra leírta, mi miért fog történni, mikor mit kell tenni, hogy a vendégek követni tudják a szertartás menetét. „Mindent elmagyaráztunk, kitérve olyan magyarázatokra, hogy az esküvői szertartás végén azért van pohártörés, hogy emlékeztessük magunkat arra: minden öröm mellé lesz egy kis bánat is, és nem feledkezhetünk meg arról, hogy a Szentély le van rombolva. Nem azért mert hú, akkorát fogunk mulatni, hogy még poharat is fogunk törni, hanem a jeruzsálemi Szentélyre emlékezünk.”