És mivel mindenki ad, egyedül nem szívesen lázadunk, mert félünk az esetleges hátrányoktól. Megvesszük hát a biztonságot, ami amúgy is járna, mert mindenkinek van egy-egy rossz története arról, hogyan bántak azzal, aki nem állt be a sorba. Nekem van jó is.
Pontosan két és fél éve született a második kislányom egy fővárosi kórházban. A velem szemben fekvő anyuka nem választott sem orvost, sem szülésznőt, a baba a harmadik volt a sorban, ők pedig nem álltak túl jól anyagilag. Azt mesélte, minden vizsgálatot az az orvos végzett el rajta, aki éppen be volt osztva, amikor pedig megindult a szülés, szintén az ügyeletes csapat látta el, neki pedig nem volt semmi panasza, kifogása. Előre eldöntötte, hogy nem fog a hálapénz miatt szorongani.
Bízott a kórházban, és bízott magában is, hogy nem hoz ezzel rossz döntést. Jó volt őt hallgatni, akkor is, ha én nem ezt az utat választottam. Mert én bizony jó előre elhatároztam, hogy kivel és milyen »szerződést« kötök. Féltem, hogy ha ezt a véletlenre bízom, akkor nem lesz, aki meghallgasson, netán az ügyeletes orvos nem reagál majd jól az én kéréseimre, félelmeimre. A döntésemben tagadhatatlanul közrejátszott az is, hogy volt már tapasztalatom a szüléssel kapcsolatban, így a másodiktól sokkal jobban tartottam, mint az elsőtől.
Kettőnk története jól szemlélteti a kétféle hozzáállást, ami minden bizonnyal estünkben kétféle személyiségtípust is takart. Ettől még a legfőbb kérdés persze ugyanaz marad: mi lesz azokkal, akiknek nem azért nincs boríték a zsebükben, mert bíznak a magyar egészségügyben, hanem azért, mert nem tudnak bele mit tenni?