„Elegem van a félkegyelmű, önsorsrontó gazdaságpolitikából. Az ostoba adókivetésből, amivel azokat nyírják ki akik befizetik, piacukat meg azoknak ajándékozzák akik nem. A tisztességes vállalkozással kitermelhetetlen adókból is elegem van, amiket csak a közalkalmazottak után tudnak megfizetni, de azt is az agyonadóztatott versenyszféra állja. Mindenki tudja hogy legfeljebb a fele megfizethető, ezért csak a negyedét fizetik be. Ha mégis becsengetem és ráteszem az áraimra, lehúzhatom a vállalkozásom a vécén. Ha meg nem fizetem be a 48 forint bér utáni 52 forint adót, akkor csaló(!!!) vagyok, és minden nap félhetek az ellenőrzéstől. Nem mellesleg az alkalmazottam is utál, azt hiszi meglopom, mert fogalma sincs róla mennyi adót fizetek még a bruttója felett. A buta rövidlátásból is elegem van, mikor látom magam körül a nyugdíj minden reményét elvesztett 2-4-8 órás minimálbéres rabszolgák tömegeit, a lázasan munkába metrózó köhögő embereket. Tudom jól, hogy a strucchivatal aktakukacai már kiszámolták az új jobbágyrendszer végén következő kőkemény nyomort, ami ezen tömegek nyugdíjazásakor beköszönt, mégis gyávák vagy lusták bármit tenni ellene. (...)
Nem szaporítom tovább. Vége. Ez törvényszerű és megkerülhetetlen matematikai, szociológiai, közgazdaságtani, politikai következmény. Ez az ország fenntarthatatlan, elromlott, ördögi körök sokaságában vesztegel. Teljes megújulásra, kiegyezésre, hozzáállásbeli változásra lenne szükség, de még a felismerés is hiányzik, százhússzal rohan a fal felé. Hiába hiszi mindenki, hogy jobbat érdemelnénk, épp azt kapjuk majd amit valójában érdemlünk. Öveket becsatolni, lehet készülni a landolásra. Ezt most nem fogjuk megoldani »okosba«.”