Lemenni a térképről

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata

Világunk varázstalanításának egyik legelszántabb elkövetői azok voltak, akik a Homo sapiens legkarakteresebb tulajdonságaitól, a kíváncsiságtól, a vándorlásvágytól, no meg a bírvágytól hajtva

Aztán megrajzolták a térképét, majd belakták a földeket, kiépítették mindenféle hálózatai­kat, mostanra pedig bedigitalizálták az egészet. Jó, lehet, hogy valami kanadai tundrán lévő tavon lévő szigeten lévő tó szigetén még nem járt ember fia; s talán van még egy kies völgy a Tien-sanban, amelynek nem fotózták le minden négyzetcentijét a kémműholdak – de induljunk ki abból, hogy Földünk fel van fedezve, térképei meg vannak rajzolva.

Csak az a helyzet, hogy bennünk, kései nemzedékekben ugyanúgy ott munkál a felfedezés, a kalandozás, az ismeretlenbe való kilépés vágya. Hiszen ez (is) tesz minket emberré. Ha ezt feladod, feladjuk, akkor olyanok leszünk, mint valami otthoni sarkunkban porosodó páfrány, hiába nyújtózkodva a nap felé, egykedvűen fotoszintetizálva a végső kiszáradásig.

Menni kell hát, lépni, utazni, vándorolni. Az igazán nyughatatlanok a kitaposott turistaösvényről letérve (off the beaten path) szerzett élményekre hajtanak, s jó hír, hogy ilyen kalandokat még saját városainkban, falvainkban is megélhetünk.

Agglomerációba kiköltözött olvasónk: bejárta már új lakhelye határait, földútjait, dombjait, völgyeit? Tessék hát kiszállni a városi terepjáróból, a monitorok szkrollozásából, hétköznapjaink csapásirányaiból: az új kalandok ott várnak ránk rögtön az első sarok után.

E sorok írója ezeken is gondolkodott, ahogy a minap, e furcsa áprilisi tél napjaiban Magyarország nyugati határszélére indult családjával, hogy felfedezzék maguknak az Őrség és környéke kincseit. Kicsit szégyelltem is magamat, hogy többször jártam mondjuk Barcelonában vagy Londonban, mint Veleméren vagy Szalafőn, de épp ezért is volt nagy élmény negyven pluszosan rácsodálkozni egy még nem bejárt magyar vidékre.

Ez nem egy bédekkercikk, mindenki utánaolvashat az Őrség látnivalóinak:

biofarmok, gasztrozarándokhelyek, harapni való friss levegő és mélységes mély csend minden nagyvárostól távol. S a levegővé vált határok nehezen megszokható, mindig nagyszerű élménye, ahogy minden egyes határ menti szlovéniai és magyarországi falut összeköt egy-egy út, bármifajta ellenőrzés nélkül, szabadon átjárhatón, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Kisfiam a határvonal fölött terpeszt játékosan – nem tudja, hogy e vidéket a vasfüggöny meg a titói Jugoszlávia miatt keresztbe-kasul szabdalták alig pár évtizede szögesdrótokkal, aknazárakkal. Miénk az emlékezet, övé a szabadság – őriznünk kell azt, amikor szomszédságunk túloldalán gyilkos és értelmetlen háború pusztít a határvonalak ide-oda tologatásáért.

Errefelé, Magyarország, Szlovénia és Ausztria határvidékén sokfelé érezzük úgy, hogy lemegyünk a térképről. És ez jó érzés. Távol Budapest (Bécs, Brüsszel satöbbi) valóságától

Egy hangulatos lendvai cukrászdában megszólítjuk a pultos hölgyet: a kérdésre, hogy ő magyar vagy szlovén, akcentusos magyarsággal, vállát vonva azt mondja: „Hát, amióta vagyok, magyarul beszélek.” A veleméri Árpád-kori templom kapujában kedves idős asszony üldögél, lábánál hősugárzó: egy személyben őrzi és meséli el a templom történetét nap mint nap az arra járóknak. Megtudjuk tőle: ötvenhárom lélek lakja most Velemért mindösszesen.

A templom körüli eredeti falu mára eltűnt, nyomait benőtte egy barátságos liget. De a templom szentélye előtti diadalív középkori freskóján most is ott trónol a széttárt kezű világbíró Krisztus, ahogy ítéletet hoz élőkről és holtakról.

Megérintenek minket a Nagy Lajos királyunk idején született, itt, a világ végén nekünk üzenő freskók. Úgy tűnik, van, amihez mindentől távol járva tudunk a legközelebb jutni.

Nyitókép: Shutterstock