A teli kosarak, az imára kulcsolt kezek és a tiszta tekintetek gyűrűjében megállt velem a föld

Különös teremtmények vagyunk mi, emberek. Folyton hajszolunk valamit, soha meg nem nyughatunk, pedig ha néha engednénk az időt kicsit megtorpanni, hogy egyszerre tudjunk kapcsolódni őseinkhez és utódainkhoz, sokkal tisztábban megélhetnénk a sorsfordító pillanatokat. Valami hasonló történt velem egy kora tavaszi reggelen Csíkszereda főterén, miközben szabályos sorokba rendeződött körülöttem a tömeg. A húsvéti ételszentelésre vártunk.

Régi vágyam volt, hogy lencsevégre kaphassuk mindezt Erdélyben, és megmutathassuk, milyen az ünnep akkor, ha valóban eleven és zsigeri, nem csak amolyan kirakati csillogás. 2018-ban, hosszas egyeztetés és szervezés után végre elutaztunk Csíkmadarasra, ahol Gáll Tímea és Levente voltak a segítségünkre. Nehéz szavakba önteni a lelki útravalót, amit akkor kaptam, és amit azóta is nagy becsben tartok.

Csíkmadarason a nagyböjtnek és a nagyhétnek is szigorú rendje van, amit ükanyák, szépapák hagytak meg az utódoknak. A legfontosabb események nagycsütörtökön kezdődnek, akkor van a „káposztacsinálás” és az oltárfosztás, aztán mindenki követi Jézus Krisztust az utolsó vacsorára, és együtt eszik meg a böjtös káposztát. Mozog a falu, javában érezni már az ünnep közeledtét. Pénteken férfidolog van, bárányt kell vágni, és az asszonyok is előkészületeket tesznek. Nagyszombaton minden ünnepi ételnek meg kell lennie. Este tűzszentelés van a csíksomlyói kegytemplomban, majd mindenki időben nyugovóra tér, vasárnap reggel nem lehet elkésni. Közben sodor magával a tavasz lendülete, és érzed, hogy egyre közelebb kerülsz valami újhoz, valami különlegeshez.

Az imák és a templomi események mellett fontos szerepet kapnak a nagymamák kosztoskönyvéből kiolvasott receptek. A csütörtöki böjtös káposztát nagy gonddal főzik a rózsafüzér- társulatok asszonyai. Serényen jár a kezük, a hatalmas fazékban pedig gyorsan szaporodik a káposztalevélbe göngyölt töltelék. Ledarált torzsa, hagyma, rizs, aprított főtt tojás, olaj és fűszerek kerülnek bele, minden társulatnak megvan a maga változata. Pont megfő, mire véget ér az esti oltárfosztás. Olyannyira fontos hagyomány lett a falunak megemlékezni az utolsó vacsoráról, hogy emiatt még a csütörtöki nagy szentségimádást is péntekre napolják el már a régi idők óta.

Nagypéntektől kezdve Timivel osztozom a konyhai munkán. Lenyűgöz a hatalmas szíve és az éles esze, mindig tanulok tőle valamit. Most éppen azt, hogy „a székely ember azért tudott mindig eléhaladni, mert nem ette meg a keresetit. Örökké tudta a mércét s a módot a vágyban”. Mérce és mód a vágyban – milyen egyszerűen hangzik, mégis milyen nehéz ez a mai ember számára! Nagyszombaton csípős a reggel, a környező hegyeken még hósipka fehérlik. A konyhában bezzeg nem fázunk! Igyekezni kell, hogy sötétedésre megtölthessük az ételszentelésre szánt kosarat. Ami belekerül, nem csupán étel, annál sokkal többet jelent.

Timi nagyanyja, aki molnárfeleség volt, hajdanán egész évben apránként gyűjtögette hozzá a legfinomabb lisztet egy külön ládikába. A belsőségekkel töltött bárány Isten báránya, ehhez majd hideg pityókasaláta dukál az ünnepi asztalon. A főtt sonka a böjt végét jelzi, a tojás az új élet csodáját, a torma pedig a Jézusnak felkínált ecet keserűségére emlékeztet. Makulátlan, fehér terítővel borítjuk be a kosarat, mely a legtöbb családban anyáról leányra öröklődő darab.

Másnap korán indulunk Csíkszeredába, kisétálunk a főtérre. Az élő hagyomány, mely szelíden igazgatja az ott élő embereket a mindennapokban, ezúttal is rendet teremt, szabályos, végeláthatatlan sorok alakulnak.

Hamarosan azonban haza kell indulnunk, hogy minél gyorsabban elkészülhessen a film az eleven húsvétról. A végeredmény a mai napig büszkeséggel tölt el.

Együttműködve az Egy.hu-val.

Nyitókép: Húsvéti töltött bárány
Fotó: Krisztics Barbara