Fordulat: már nem ízlik annyira a háborúskodás az amerikaiaknak sem

Kohán Mátyás írása a Mandiner hetilapban

Furcsa szerepet töltenek be a külügyek az amerikai belpolitikában. A kontinensnyi ország legális lakosságának kevesebb mint fele rendelkezik útlevéllel, hiszen az amerikaiaknak szinte semmiért nem kell külföldre menniük: ha szigeten akarnak nyaralni, mehetnek Hawaiira vagy Puerto Ricóba; nagyvárosi turizmusra ott van Los Angeles, New York vagy Miami; Florida és Kalifornia csodás tengerpartokat kínál; aki telelne, síelhet a Lake Tahoe-nál vagy Aspenben; a latin, európai és ázsiai kultúrák bármelyikébe pedig egy közepes városban is belekóstolhat. Így tehát a külföldről, a nagyvilágról az amerikai választó alig gondol valamit, a voksát pedig végképp nem ez befolyásolja. Ha háború van, akkor is csak az a kérdés, hogy a rendelkezésre álló dollártízmilliárdokból játsszon-e „értékei” nyomában világcsendőrt Amerika, vagy tegye inkább rendbe otthon a repülőtereit. Háború elején előbbi a népszerűbb, s a közhangulat idő és vérmérséklet függvényében tolódik csak el az utóbbi felé.

Ukrajna kapcsán is ez történik most, pláne a republikánusok körében. A Pew Research Center egy éve szondázza a háborúval kapcsolatban a közvéleményt, s eredményei sokatmondók: tavaly márciusban az amerikaiak 7 százaléka gondolta csak túl soknak az Ukrajnának nyújtott katonai és pénzügyi segélyt, ez az arány idén januárra 26 százalékra növekedett. És bár mindkét párt szavazótábora egyre inkább elfordul Ukrajnától, a jelenség a jobboldalon messze szembetűnőbb: a demokratáknál az arány a tavaly márciusi 5-ről 15 százalékra nőtt januárra,

Ezzel párhuzamosan a konfliktus jelentőségének megítélése is változik: tavaly márciusban az amerikaiak mintegy 50 százaléka tartotta súlyos kockázatnak az orosz–ukrán háborút az amerikai érdekekre nézve, ma már csak 35 százalék gondolkodik így, a republikánusok esetében pedig 51-ről 29 százalékra zuhant az arány.

A növekvő republikánus békevágy háttere sokrétű. A Free Press szervezet március elején hosszú elemzésben taglalta ennek lehetséges okait. Bár az Egyesült Államok végtelen közel-keleti háborúihoz vezető neoliberális demokráciaexportőr- világcsendőr konszenzusnak az 1990-es és 2000-es évek Republikánus Pártja is integráns része volt, a jobboldaliakat sokkal inkább kiábrándította az, hogy az USA évtizedeket, dollármilliárdokat és rengeteg emberéletet fecsérelt el Irakban és Afganisztánban úgy, hogy gyakorlatilag semmit nem ért el. A jobboldal szellemi holdudvarának számos képviselője – például Rod Dreher keresztény-konzervatív publicista vagy Kevin Roberts, a The Heritage Foundation vezetője – a 2000-es évek közepére felismerte, hogy vagy Amerika túl gyenge ezekhez a háborúkhoz, vagy a katonai-külpolitikai vezetése inkompetens. Erre rezonált Donald Trump elitellenes kampánya is, s a republikánus elnök be is bizonyította, mennyire semmirevaló az USA addigi külpolitikai elitje: az izraeli–palesztin kérdéstől Szíriáig az amerikai külpolitika számos évtizedes problémájára pontot tett. S az „America First” ideológia részeként Trump meg is ígérte szavazóinak, hogy végtelen háborúk helyett inkább rájuk költi majd az ország pénzét.

Aztán ott van az okok között a zsigeri dac: mivel

ugyanolyan identitásképző erő, mint a szivárványos zászló, a fekete profilkép és a térdelés, a kétpólusú amerikai politika törzsi dinamikája mentén a republikánusok egy része Ukrajna támogatását is zsigerből utasítja el, s azt a woke-exportőr politikát látja bele, amely a kabuli amerikai nagykövetségen lobogó lmbtq-zászlóban is megnyilvánult.

A mélyben meghúzódó okok mellett a republikánusok békepárti fordulatát aktuális politikai helyzetek is fűtik. Joe Biden elnök kijevi útja pont egybeesett az ohiói East Palestine-ban történt vonatbalesettel, az elnököt azonban igencsak visszatetsző módon azóta sem látták a katasztrófa környékén. Bolondok lettek volna a republikánusok nem berúgni ezt a ziccert, meg is tették – Josh Hawley missouri szenátor egyenesen úgy fogalmazott, „csak annyit mondanék a republikánusoknak, hogy vagy a globalisták és Ukrajna pártja lesznek, vagy East Palestine és az ország dolgozó embereinek pártja”.

– nem meglepő tehát, hogy a republikánusok közül egyre többen trilláznak a béke hangján, köztük olyanok is, akik korábban még Ukrajna ügyében is a héják héjái voltak. Ron DeSantis floridai kormányzó, Donald Trump mellett a republikánus előválasztás várható favoritja 2014–2015-ben még „védekező és támadó” fegyvereket küldött volna Ukrajnába, és egészen addig nem akart az oroszokkal semmiféle fegyverzetcsökkentési szerződést kötni, amíg azok ki nem vonulnak Ukrajnából. Élesen kritizálta Barack Obama elnököt, mert szerinte „ha egy olyan ember, mint Putyin, látja, hogy Obama döntésképtelen, az csak arra ösztönzi, hogy még több bajt keverjen a térségben”. Ezt a kritikát Biden is megkapta tőle: „Az az érzésem, hogy Európa és a Biden-kormány nem tett eleget azért, hogy ott találja el Putyint, ahol fáj” – mondta 2022 februárjában. Ehhez képest most azért üti Bident, mert az elnök „nagyon aggódik fél világgal arrébb lévő határok miatt, de nem tett semmit azért, hogy a saját határainkat megvédje”.

Donald Trump békepártisága a magyar jobboldal által is sokszor megénekelt, régóta ismert evidencia: az exelnök szerint „a harmadik világháború sosem volt még közelebb, mint most”, hatalomra kerülése esetén pedig „kitakarítja az összes háborús uszítót, »America Last«-globalistát a mélyállamból, a Pentagonból, a külügyből és a nemzetbiztonsági ipari komplexumból”. A békepárti republikánusoknak van táboruk a kongresszusban is. Matt Gaetz floridai trumpista képviselő például úgy nyilatkozott, hogy „az America Last definíciója az, hogy adófizetői dollárok milliárdjai égnek el Ukrajnában, miközben országunk válságban van”. Emellett az alapvetően fősodratú republikánus házelnök, Kevin McCarthy is jelentős engedményekre kényszerült a békepárti tábornak azért, hogy egyáltalán megválasszák, így az amerikai katonai támogatás csökkenésére mindenképp számítani lehet.

A republikánus bázis azonban megosztott a beavatkozáspártiak és a békepártiak között, így nem meglepő, hogy az Ukrajna intenzív támogatását pártoló jobboldaliak is számos vezető politikus közül választhatnak. Nikki Haley például, aki Donald Trump idején ENSZ-nagykövet volt, most pedig elnökjelöltjelöltté vált, úgy látja, „ez többről szól, mint Ukrajna. Ez a háború a szabadságról szól, és meg kell nyernünk”. Az elnökjelöltséget fontolgató Mike Pence, Donald Trump alelnöke szerint „proxiháborúban állunk a Szovjetunióval, amit az ukránok vívnak meg. Őszintén hiszem, hogy létfontosságú ezt végigcsinálni”. Asa Hutchinson volt arkansas-i szenátor, aki szintén elnökjelölt-jelöltségben gondolkodik, kifejezetten megdicsérte Joe Bident kijevi útja miatt. És kongresszusi bázisa az intervencionista republikánus politikának is van – nem kevésbé tekintélyes szenátorok viszik ezt a vonalat, mint Lindsey Graham, aki már tavaly márciusban hangosan követelte a MiG vadászgépek Ukrajnába szállítását kilenc szenátortársával együtt. Közöttük volt egyébként Rick Scott floridai szenátor, volt kormányzó, illetve Mitt Romney utahi szenátor, korábbi elnökjelölt is.

A 2024. novemberi elnökválasztásig még van idő, de a republikánus előválasztás hamarosan elkezdődik – s így a háborúpárti-békepárti meccset is le kell játszani. A két legnépszerűbb elnökjelölt-aspiráns a béke mellett tett hitet, s az idő a tendenciák szerint nekik dolgozik.

Nyitókép: Donald Trump és Vlagyimir Putyin találkozása 2019 júniusában Japánban, az oszakai G20-csúcson
Fotó: AFP/Kremlin Press Office