Szüleink, nagyszüleink, a mi nemzedékünk – kinek volt nehezebb?

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata a hetilapunkban

Sokáig minden generáció szidta az utána jövőt. Merthogy neki már „könnyebb”. Természetes útja ez az életnek: ahogyan az idősödéssel matematikailag is levezethetően gyorsabban telik a személyes időnk, úgy kerülünk távolabb a világ fókuszától, akár bevalljuk magunknak, akár nem. Pedig amit rossznak tartunk benne, az gyakran már a meg nem értés és a meg nem értettség helyzete. De sok jel mutat arra, hogy

Mi, akik a hetvenes évek derekán születtünk, személyes életünkön át is belátunk teljes korszakokat, két negyed évszázadot – egyet a 20. és a 21. századból is. Már mi is több rendszerben éltünk, és még jól emlékszünk a nagyszüleinkre, akik pedig régen itt hagytak bennünket – van, aki a nyolcvanas években ment el, más már 1946-ban nem jött vissza a gulágról.

Lassan nekünk is lehetne (csendes) szavunk egy olyan képzeletbeli vitában, amelyen másfél évszázad magyar nemzedékei azt vitatnák meg, mikor és kiknek volt könnyebb vagy nehezebb a sorsuk. Nyilván lehetetlen lenne általánosítás nélkül, objektíven eldönteni egy ilyen vitát. Hiába gyarapodott közel fél évszázadig a kiegyezés utáni magyar világ: a szegénység vagy a reménytelenség akkor is sokakat áthatott, mint ahogy a 20. század relatíve nyugodtabb hetvenes-nyolcvanas évtizedeiben is érezhette valaki, hogy az a mélypont.

Kemény lenne a verseny abban, hogy mikor, kik elé állított nagyobb kihívást az élet.

S azzal együtt, hogy kétségtelen:

nehéz lenne vitatni az ötvenes években és 1956-ban élők akkor elbukott igazságát vagy akár csak a húszas évek csonka nyomora elszenvedőinek keserű világát. Ráadásul minden nemzedékben voltak szerencsésebbek, akik jókora előnnyel indultak.

Mégis, ahogy ma egyre világosabbá válik, hogy recsegve-ropogva dől össze egy olyan világrend, amelyben izgalmas, mégis kényelmes kamaszkorunktól kezdve a kétezertízes évekig élhettünk, úgy válik egyre világosabbá a múlt évszázad dinamikája és az, hogy hetven-nyolcvan évente nemcsak a világot rajzolják újra, de az éppen akkor élő nemzedékekre a többiekénél ijesztőbb és kiszámíthatatlanabb élet vár. Mert a bizonytalanság és a zűrzavar menetrendszerűen visszatér – talán most sem a legerősebbek élik majd túl, hanem akik a legjobban tudnak alkalmazkodni a még nem is teljesen látható új világrendhez.

Nekem megvan a tippem, hogy kiknek lehetett a legnehezebb életük az utóbbi másfél évszázadban.

amely az első világháború kitörésekor született, már lehettek és voltak is élményei az összeomlás és a szétszaggatott ország hatalmas szegénységének éveiből, majd amikor úgy-ahogy beindult volna az élete, mehetett egyenesen a második világ­égésbe. Nagyapám fogolyként gyökereket is evett az orosz­országi erdőkben – volt-e valaha olyan problémám az életben, amely ennek akár az ezredrésze is? Soha nem éheztem egy percig sem, és mindig volt – kényelmes és nem társbérleti – fedél a fejem fölött.

A nagyszüleink, ha hazajöttek a háború után, egy rommá lőtt országot építettek újjá tíz-húsz év alatt. Középkorúan megkapták a nyakukba a kommunizmust, amely öröknek tűnt – 1956 leverése után pláne. Mégis tisztességesen felnevelték a szüleink nemzedékét, aztán sokan közülük korán meghaltak: igencsak ártalmas volt az egészségre magyarként átélni a 20. századot.

Szüleink egész életüket békében leélő nemzedékében sokaknak a saját otthon, ház megteremtése lehetett már a fókusz,

Ám egy nagy töréspont, még ha akkora is, mint amekkora az 1990-es volt, mégsem háború, forradalom vagy puccs – életbe legalábbis közvetlenül nem kerül. Attól tartok, a mi jövőnk a nagyszüleink életének mozgalmasságához közelebb lesz, mint a szüleinkééhez. De ha nekik sikerült (többnyire), akkor…

Nyitókép: Fortepan / Adományozó: Kádár Anna