Rálépett Bukarest a külhoni magyar értelmiség és munkásosztály torkára – Erdélyi '56
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
Bekanyarodunk a dévai ferences kolostorhoz. Egy kis munkára érkezünk. Könyv készül Csaba testvér életéről. A vége felé járunk. Még néhány beszélgetés, fotóválogatás, szerkesztés, és a könyvhétre érkezik Sárból és fényből címmel az életrajzi kötet. Ebből vagyunk, sárból és fényből. Írunk Csaba testvérnek, hogy megjöttünk, s ő, mint mindig, elénk jön, szeretettel fogad. Megbeszéljük, hogy fél óra, és indulunk tovább. Megszoktuk már, hogy Csaba testvérrel mozgalmas az élet. Az udvaron találkozunk I. Sanyival, aki 1993-ban került az alapítványhoz, ott nőtt fel, amikor a kolostorban háromszáz-háromszázötven gyerek volt. Állunk az üres udvaron, nézzük a paneleket. Húsz lakásban, ami tömve volt gyerekkel, most összesen három-négy család lakik. A hatóság így rendelkezett. Mutatja Sanyi, hogy melyik lakás volt az első, amit a Dévai Szent Ferenc Alapítvány megvett egy holland házaspár felajánlásából, és melyik volt az utolsó, amelyikben egy ortodox család lakott, nem akarták eladni, de Csaba testvér minden évben elment hozzájuk is házszentelni, és várta, hogy mikor lesz elegük a gyerekzsivajból. Az a lakás is meglett. Sokáig ez a gyerekzsivaj töltötte be a kolostor környékét, most nagyon nagy a csend. Amikor három éve elkezdtünk kijárni, akkor még volt száznyolcvan gyerek, esténként ment a foci, a kosárlabdázás, akkor még nagy élet volt, most szétszórva nyolcvan körül vannak Déván.