Dél-Indiában született, tudományos pályára készült hazájában és Amerikában, de végül Isten hívására a ferencesek közé állt, ők pedig felvidéki magyar hívők közé küldték. A Komárom melletti Csicsón élő József atya mesél fordulatokban bővelkedő életéről – magyarul.
Veczán Zoltán írása a Mandiner hetilapban
„A halállal előbb vagy utóbb mind szembesülünk, de a halál csupán átmenet; átmenet a mennyországba” – szól a prédikáció, és a november eleji mise különleges hangulata átjárja a helyiséget. Nem hétköznapi istentisztelet ez: a hívek – vannak vagy harmincan – egytől egyig idős, hetven fölötti emberek, nemigen járnak már saját lábon templomba, hát az egyház jön el hozzájuk. De buzgalmuk töretlen, java részük hűségesen ismétli a liturgikus szövegeket. Hasonlóképpen tesznek a rehabos hölgyek, akik a mise közben is az idősekkel maradnak.
„Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem…” Nehéz elképzelni, miféle vétkekről lehet szó itt,
a kolozsnémai nyugdíjasotthonban, ahol szinte tapintható a lakók és a személyzet közötti bensőséges viszony – az ápolók kedves határozottságát tisztelettel és már-már gyermekibe hajló szeretettel viszonozzák.
Legfeljebb olyan „vétkek” lehetnek itt, amiket az idősek kissé csapongó értelme hoz magával. „Boldogok, akiket meghív asztalához Jézus, az Isten Báránya” – ismétli a szöveget Gabi néni. A dundi, csupa mosoly asszony átszellemülten csenget – majd spontán belekezd egy vallásos versbe, mint egy leckével büszkélkedő kisdiák; „tessék lecsücsülni” – kéri az éber rehabos hölgy. Ő sem véletlenül áll egy kerekesszékben ülő, hórihorgas öregúr mögött: fél szemét a bácsin tartja, mert az minduntalan szeretne felkelni az ülőalkalmatosságból – szerencsére egy fitt, fiatalosabb lakó segítségével mindig sikerül elkapni és visszaemelni a székbe, megóvva a veszélyes földet éréstől.
Egy kis pajkosság is vegyül az áhítatba, két bácsi biztatja egymást: nem is olyan csúf dolog az öregkor („igaz, igaz, fiatalon szépek voltunk… most viszont gyönyörűek vagyunk!”), egy másik, kifelé bicegő társával pedig élcelődik („hová rohan, fiatalember?”).
A mise helyszíne is rendhagyó: a verőfény sugarai átragyognak a soká marasztalt, sárga faleveleken ebben az apró, Komárom környéki színmagyar kis faluban, s a lakók közös helyiségébe is betűznek imitt-amott. Ahogy múlik a reggel, komótosan végigsimogatják a viaszosvásznas asztalon heverő szintetizátort, a sarokbeli szobabiciklit, a könyvespolcon pihenő könyveket: Charlotte Brontë-köteteket, szépirodalmat s félponyvát vegyesen, valamint a távirányítót, amellyel a személyzet egy figyelmes tagja kikapcsolta a diszkréten szóló Muzsika TV-t a pap érkezésekor.
Amitől különleges az esemény, az a miséző, József atya személye. A felvidéki papok sorsa egyébként sem könnyű – hát képzeljük el egy pillanatra azt, milyen áldozatvállalás lehet, hogy valaki úgy jön ebbe az eldugott szegletbe, hogy csak pár szót beszél magyarul.
és kalandos úton került a Felvidékre.
Bár csupán három évig tanulta a magyart, akárhogy szabadkozik is, dicséretre méltóan tisztán, palócos kiejtéssel és kerek mondatokban beszéli nyelvünket nemcsak a mise, de a beszélgetésünk alatt is. A puszta szerencsének köszönhető egyébként, hogy írásunk riport lett, József atya ugyanis helyettesíteni ugrott be – életében először – a kolozsnémai nyugdíjasotthonba.
Gyóntat is: a kis irodahelyiség előtt türelmesen várják sorukat a lakók, közben Gabi néni áradozik nekünk arról, mennyi ajándékot kaptak adományképpen, elbüszkélkedik a lakók keze munkáját dicsérő kis papírfigurákkal. Apró gombszemében huncutság csillog, amikor megkérdezi, elmondhat-e nekünk egy verset, amiből kettő is lesz, mire beszólítják. Megtudjuk azt is, hány gyermeke, unokája van, s hogy ki melyik országban találta meg a boldogulását. „Hát igen, Gabi néni mellett nem lehet unatkozni” – mosolyog a tolószékes bácsit istápoló rehabos hölgy, egyike azoknak a kissé régiesen berendezett épületben, akik az ápoltakkal egyetemben megkapó kedvességgel és nyitottsággal fogadtak minket.
Szívszorító, amikor József atya nyelvtudása kapcsán beszélgetünk, s az egyik bácsi magára érti, amikor megjegyzem, milyen szépen megtanult magyarul: „De kérem, én Komáromban születtem!” – mondja, én pedig alig győzök mentegetőzni, hogy nem rá értettem. A legszomorúbb, hogy a bácsi még csak nem is dühös: megszokhatta már, hogy a magyarországiak a kádári elidegenítés évtizedei miatt azt sem tudják, hogy a Dunától északra is élnek még honfitársaik.
József atya fürgén, határozottan mozog: még egy misét celebrál az otthon másik, panziónak nevezett részén, majd autóba pattanunk, és irány a közeli csicsói kolostor. „Mindörökké, ámen!” – felel a „Dicsértessék!”-ünkre szerény mosollyal a kapuban egy vietnámi férfi, megint csak magyarul.
Azt is megtudjuk, hogy a nyugdíjasotthonban helyettesített Canavesi Ambrus atya egyébként olasz, de szintén beszél már magyarul, s lengyelek és szlovákok is vannak a közösségben. A ferencesek nemzetközi rend, de itt kicsit mindenki spontán módon magyar is lesz a szolgálatban, a vietnámi testvér két éve dolgozik például a komáromi mártírok oltárképén. Kétszer is megbicsaklik a nyelvem az interjú alatt, akaratlanul is Magyarországként hivatkozom a helyre, ahol vagyunk – mit mondjak, nem részesülök haragos fejmosásban József atya részéről, aki maga is tanulmányozta a falu s általában a magyarság történelmét, mielőtt Csicsóra érkezett.
Nem volt rövid az út, amely Kerala egy keresztény közösségéből ide vezetett. Mint a szerzetes elmondja, a hagyomány szerint Szent Tamás apostol térítette meg a tartomány lakóit, s még most is 18 százalék a keresztények aránya a többségi hinduk és a 26 százaléknyi muszlim között. „Gyerekkoromtól rendesen kaptam a szentségeket, imádkoztam mindennap, jártam misére, ebben nevelkedtem” – meséli. A katolikus iskolába is több muszlim és hindu gyerek járt Józseffel, barátkoztak is, együtt fociztak, kriketteztek, kosaraztak, tollasoztak, de legfőképp sokat beszélgettek.
Szülői elvárás volt az is, hogy a fiatal József – akkor még Joseph – keményen tanuljon. A mechanika és a mérnöki dolgok foglalkoztatták, így ebbe az irányba indult el az egyetemen is. Két évet lehúzott a mérnöki karon Indiában, majd egy csereprogrammal a legjobbak között az Egyesült Államokban folytathatta. „Gazdag ország, sok lehetőséggel a tanulásra, kutatásra, anyagilag is jó lesz – sima világi emberként gondolkodtam még, és szerettem volna segíteni az embereket, mondhatni, megmenteni a világot, akkor még materiális értelemben” – neveti el magát.
Amerikában aztán egyedül érezte magát, jött a kultúrsokk: még az angol is más volt a malajálam anyanyelvű, de egyébként Indiában is angol nyelvű iskolába járó fiatalember fülének. Isten és a közösség tartotta meg: már Indiában egy ifjúsági keresztény karizmatikus közösség tagja volt, minden héten, sőt mindennap járt misére a barátaival, már saját meggyőződéséből.
Naponta másfél órát gyalogolt vagy buszozott, sok ideje volt erre. „Akkor kezdtem belegondolni, hogy a világot nem úgy kell megmentenem, ahogyan gondoltam, hanem úgy, hogy odaadom az életem Istennek. Ez volt az én elhívásom, szerintem Isten ültette belém ezt a gondolatot. Lassan megtaláltam a barátaimat, indiaiakat, amerikaiakat az egyetemi kápolna környékén.”
Ha alacsony volt is a hívők aránya, harmincezer hallgatóból akadt pár száz. „Bár azt gondoljuk, Európa keresztény, Amerika pedig a szekuláris paradicsom, a tengerentúlon, főleg megtérésük után, többen próbálják igazán megélni a hit ajándékát. Találkoztunk, beszélgettünk, pizzáztunk és kóláztunk – pizza az mindenhol van, ők nem tudnak beszélni, ha nem esznek” – jegyzi meg tréfásan.
Aztán egyszer gyónáskor József elmondta a papnak, hogy érzi Krisztus hívását, az atya pedig beajánlotta egy keresztény közösségbe, ahol hivatásukon gondolkodó egyetemisták laktak egy nagy házban az egyházmegye támogatásával a gyóntató vezetése alatt.
A fiatalembert még egyszer megkísértette a materialista világ: lehet világiként is vallásosnak lenni, tanulni.
vagyis a testbe építhető szerkezetek, amelyekkel beteg embereken lehet segíteni. Talált tekintélyes támogató professzort is a PhD-tanulmányaihoz, s ezt isteni jelnek tekintette, el is kezdett dolgozni a proffal egy projekten Ohióban. Aztán két hónapra rá telefonon hívta egy indiai–amerikai barátja, közölte vele, hogy ő most lépett be a ferencesekhez, s meginvitálta magához látogatóba az indianapolisi kolostorba.
Úton odafelé József még vitte magával a laptopját, hogy tudjon dolgozni. „Szerintem ez volt az igazi csoda: kértem Istent, hogy ha azt kívánja tőlem, hogy papként szolgáljam, váltsa meg a szívemet, hogy el tudjak szakadni a világi hivatásomtól. Amikor már a buszon voltam a kolostor felé, Monfort-i Szent Lajos könyvét olvastam a Szűzanya tiszteletéről, tudtam, hogy a ferencesek is igen tisztelik Szűz Máriát, és egyszerre azt kezdtem érezni: közéjük kell állnom.”
2008. augusztus 2-án vonult be, aznap felhívta szüleit, és nem kérdezett, csak közölte döntését. „Édesapám rögtön a Bibliából idézett: »aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára«.” De még sokáig nagy áldozatnak érezték, hogy a fiukat tényleg felajánlották Istennek. Öt évre rá már csak azt próbálták elérni, hogy legalább egy indiai papi szemináriumot válasszon. Végül 2018-ban a komáromi papszentelésére is eljöttek, és akkor megbékéltek, sőt most már nagy ajándéknak tartják Istentől, hogy a fiuk pap.
Kétévnyi noviciátus után jött kilencévnyi római szeminárium – innen az olasztudás –, utána pedig a misszió. Az evangélium hirdetésére mindig készen állt József, bár azt gondolta, messzebbre vezénylik. „Egy közös barátunk révén hallott rólunk Orosch János nagyszombati érsek, és meghívott minket a Felvidékre dolgozni” – meséli.
Így került a három ferences közösség közül előbb Ekelre, majd Csicsóra nyolcad-, kilencedmagával. „Tudtam, hogy Szlovákiába, de magyarok közé megyünk; a magyarokról csak annyit tudtam, hogy léteznek. Utánaolvastunk történelemnek, néprajznak. A nyelv nehézségéről is olvastam a Wikipédián, de több nyelven beszélek, nem gondoltam, hogy nagyon nehéz lesz. Mégis az lett” – nevet. Különösen a nyelvtan és a szinonimák megtanulása volt nehéz, „de ez is egy áldozat, a szerzetesi élet velejárója”. A hűvösebb klímához legalább már hozzászokott Amerikában.
Az eleinte a kommunista békepapok öröksége miatt gyanakvó helyiek
– Ekelen amúgy harminc éve nem volt állandó papjuk –, lassan beszállingóztak a templomba is. Amikor Csicsóra értek, már jobban bíztak bennük. A templomot és a kolostort az egykori birtokos Kálnoky grófi család segített felújítani, őket nagyon tisztelték a faluban, így bizalmat szavaztak a szerzeteseknek. „Az utcán is integetnek, beszélgetnek velünk, kinyitották felénk a szívüket, pálinkával kínálnak, az mindenhol van” – meséli somolyogva.
Különösen szimpatikus számára a Szent Istvánnal s a régi himnusszal fémjelzett magyar Szűzanya-kultusz. Elvégre Szűz Mária példa, anyakép, hiszen ragaszkodása elkísérte fiát a jászoltól a szenvedésig és a kereszthalálig; minket is elkísér szenvedéseink alatt, ezért is kell tisztelni. A ferencesek külön fogadalommal szentelik magukat Jézus édesanyjának. „Ő vezet minket, keresztényeket, és vigyáz ránk” – fejtegeti.
Az atya Csíksomlyón is járt a zarándokvonattal, és méltatta, hogy a magyar fiatalok egy maroknyi csoportjában is ott van még e kultusz. Hiába sokaknak az okostelefon a világ, jó volna tekintetüket az örök élet felé fordítaniuk.
és örömmel tapasztalja a nyitottságot a fiatalokban a hit iránt. Vallja, már gyermekkorban el kell kezdeni a hitre nevelést. „Az ember megcsömörlik a földi örömöktől; karácsonykor a legnagyobb ajándékra kell gondolni, amit szenteste kaptunk: Jézusra. Mert van másik világ, szebb, mint a földi; erre is készülnünk kell, mert nem tudhatjuk, mikor szólít minket magához az Úr” – összegez.
Nyitókép: Mandiner / Ficsor Márton
Hónapokig tartó viták után megszavazták a Kijevet támogató hatalmas segélycsomagot Washingtonban: fegyverek, lőszer és pénz érkezhet Ukrajnába. Kérdés, mire lesz elég a segítség. Hajdú Tímea írása.
A korrupciót mint kampánytémát szoros egymásutánban utasították vissza a magyarok, a törökök, a lengyelek, a szlovákok és a horvátok is.
Milyen esélyei vannak a jobboldalnak az EP-választáson és az Egyesült Államokban? Mit gondol a Magyar Péter-jelenségről? Interjú az Alapjogokért Központ főigazgatójával.
A CPAC kiváló alkalom a személyes kapcsolatok továbbépítésére.
Kulcsfontosságú választásokat előz meg az idei CPAC Hungary, amelyre a világ minden tájáról érkeznek hazánkba konzervatív politikusok és véleményformálók. Megnéztük, hogyan áll most a jobboldal szénája Európában és az Egyesült Államokban.
Az uniós jog elsőbbségét feltételekhez kell kötni, nemzeti alkotmányos pajzsok elfogadására van szükség, és olyan bírókra, akik készen állnak alkalmazni – véli Anne-Marie Le Pourhiet francia alkotmányjogász, aki az MCC Reclaiming our European Future című nemzetközi konferenciáján járt hazánkban.
Molnár Zsoltot ez az ügy nem aggasztja, az viszont sokkal inkább, hogy szavai szerint egy olyan országban élünk, ahol lehet ilyen típusú karaktergyilkosságokat folytatni.
A madarak rövid idő alatt belakták új „otthonukat”.
