Az indiai szerzetes, aki felvidéki magyaroknak prédikál – József atya különleges története

Veczán Zoltán írása a Mandiner hetilapban

„A halállal előbb vagy utóbb mind szembesülünk, de a halál csupán átmenet; átmenet a mennyországba” – szól a prédikáció, és a november eleji mise különleges hangulata átjárja a helyiséget. Nem hétköznapi istentisztelet ez: a hívek – vannak vagy harmincan – egytől egyig idős, hetven fölötti emberek, nemigen járnak már saját lábon templomba, hát az egyház jön el hozzájuk. De buzgalmuk töretlen, java részük hűségesen ismétli a liturgikus szövegeket. Hasonlóképpen tesznek a rehabos hölgyek, akik a mise közben is az idősekkel maradnak.

a kolozs­némai nyugdíjasotthonban, ahol szinte tapintható a lakók és a személyzet közötti bensőséges viszony – az ápolók kedves határozottságát tisztelettel és már-már gyermekibe hajló szeretettel viszonozzák.

Legfeljebb olyan „vétkek” lehetnek itt, amiket az idősek kissé csapongó értelme hoz magával. „Boldogok, akiket meghív asztalához Jézus, az Isten Báránya” – ismétli a szöveget Gabi néni. A dundi, csupa mosoly asszony átszellemülten csenget – majd spontán belekezd egy vallásos versbe, mint egy leckével büszkélkedő kisdiák; „tessék lecsücsülni” – kéri az éber rehabos hölgy. Ő sem véletlenül áll egy kerekesszékben ülő, hórihorgas öregúr mögött: fél szemét a bácsin tartja, mert az minduntalan szeretne felkelni az ülőalkalmatosságból – szerencsére egy fitt, fiatalosabb lakó segítségével mindig sikerül elkapni és visszaemelni a székbe, megóvva a veszélyes földet éréstől.

Egy kis pajkosság is vegyül az áhítatba, két bácsi biztatja egymást: nem is olyan csúf dolog az öregkor („igaz, igaz, fiatalon szépek voltunk… most viszont gyönyörűek vagyunk!”), egy másik, kifelé bicegő társával pedig élcelődik („hová rohan, fiatalember?”).

A mise helyszíne is rendhagyó: a verőfény sugarai átragyognak a soká marasztalt, sárga faleveleken ebben az apró, Komárom környéki színmagyar kis faluban, s a lakók közös helyiségébe is betűznek imitt-amott. Ahogy múlik a reggel, komótosan végigsimogatják a viaszosvásznas asztalon heverő szintetizátort, a sarokbeli szobabiciklit, a könyvespolcon pihenő könyveket: Charlotte Brontë-köteteket, szépirodalmat s félponyvát vegyesen, valamint a távirányítót, amellyel a személyzet egy figyelmes tagja kikapcsolta a diszkréten szóló Muzsika TV-t a pap érkezésekor.

Amitől különleges az esemény, az a miséző, József atya személye. A felvidéki papok sorsa egyébként sem könnyű – hát képzeljük el egy pillanatra azt, milyen áldozatvállalás lehet, hogy valaki úgy jön ebbe az eldugott szegletbe, hogy csak pár szót beszél magyarul.

és kalandos úton került a Felvidékre.

Bár csupán három évig tanulta a magyart, akárhogy szabadkozik is, dicséretre méltóan tisztán, palócos kiejtéssel és kerek mondatokban beszéli nyelvünket nemcsak a mise, de a beszélgetésünk alatt is. A puszta szerencsének köszönhető egyébként, hogy írásunk riport lett, József atya ugyanis helyettesíteni ugrott be – életében először – a kolozsnémai nyugdíjasotthonba.

Gyóntat is: a kis irodahelyiség előtt türelmesen várják sorukat a lakók, közben Gabi néni áradozik nekünk arról, mennyi ajándékot kaptak adományképpen, elbüszkélkedik a lakók keze munkáját dicsérő kis papírfigurákkal. Apró gombszemében huncutság csillog, amikor megkérdezi, elmondhat-e nekünk egy verset, amiből kettő is lesz, mire beszólítják. Megtudjuk azt is, hány gyermeke, unokája van, s hogy ki melyik országban találta meg a boldogulását. „Hát igen, Gabi néni mellett nem lehet unatkozni” – mosolyog a tolószékes bácsit istápoló rehabos hölgy, egyike azoknak a kissé régiesen berendezett épületben, akik az ápoltakkal egyetemben megkapó kedvességgel és nyitottsággal fogadtak minket.

Szívszorító, amikor József atya nyelvtudása kapcsán beszélgetünk, s az egyik bácsi magára érti, amikor megjegyzem, milyen szépen megtanult magyarul: „De kérem, én Komáromban születtem!” – mondja, én pedig alig győzök mentegetőzni, hogy nem rá értettem. A legszomorúbb, hogy a bácsi még csak nem is dühös: megszokhatta már, hogy a magyarországiak a kádári elidegenítés évtizedei miatt azt sem tudják, hogy a Dunától északra is élnek még honfitársaik.

József atya fürgén, határozottan mozog: még egy misét celebrál az otthon másik, panziónak nevezett részén, majd autóba pattanunk, és irány a közeli csicsói kolostor. „Mindörökké, ámen!” – felel a „Dicsértessék!”-ünkre szerény mosollyal a kapuban egy vietnámi férfi, megint csak magyarul.

Azt is megtudjuk, hogy a nyugdíjasotthonban helyettesített Canavesi Ambrus atya egyébként olasz, de szintén beszél már magyarul, s lengyelek és szlovákok is vannak a közösségben. A ferencesek nemzetközi rend, de itt kicsit mindenki spontán módon magyar is lesz a szolgálatban, a vietnámi testvér két éve dolgozik például a komáromi mártírok oltárképén. Kétszer is megbicsaklik a nyelvem az interjú alatt, akaratlanul is Magyarországként hivatkozom a helyre, ahol vagyunk – mit mondjak, nem részesülök haragos fejmosásban József atya részéről, aki maga is tanulmányozta a falu s általában a magyarság történelmét, mielőtt Csicsóra érkezett.

Nem volt rövid az út, amely Kerala egy keresztény közösségéből ide vezetett. Mint a szerzetes elmondja, a hagyomány szerint Szent Tamás apostol térítette meg a tartomány lakóit, s még most is 18 százalék a keresztények aránya a többségi hinduk és a 26 százaléknyi muszlim között. „Gyerekkoromtól rendesen kaptam a szentségeket, imádkoztam mindennap, jártam misére, ebben nevelkedtem” – meséli. A katolikus iskolába is több muszlim és hindu gyerek járt Józseffel, barátkoztak is, együtt fociztak, kriketteztek, kosaraztak, tollasoztak, de legfőképp sokat beszélgettek.

Szülői elvárás volt az is, hogy a fiatal József – akkor még Joseph – keményen tanuljon. A mechanika és a mérnöki dolgok foglalkoztatták, így ebbe az irányba indult el az egyetemen is. Két évet lehúzott a mérnöki karon Indiában, majd egy csereprogrammal a legjobbak között az Egyesült Államokban folytathatta. „Gazdag ország, sok lehetőséggel a tanulásra, kutatásra, anyagilag is jó lesz – sima világi emberként gondolkodtam még, és szerettem volna segíteni az embereket, mondhatni, megmenteni a világot, akkor még materiális értelemben” – neveti el magát.

Amerikában aztán egyedül érezte magát, jött a kultúrsokk: még az angol is más volt a malajálam anyanyelvű, de egyébként Indiában is angol nyelvű iskolába járó fiatalember fülének. Isten és a közösség tartotta meg: már Indiában egy ifjúsági keresztény karizmatikus közösség tagja volt, minden héten, sőt mindennap járt misére a barátaival, már saját meggyőződéséből.

Naponta másfél órát gyalogolt vagy buszozott, sok ideje volt erre. „Akkor kezdtem belegondolni, hogy a világot nem úgy kell megmentenem, ahogyan gondoltam, hanem úgy, hogy odaadom az életem Istennek. Ez volt az én elhívásom, szerintem Isten ültette belém ezt a gondolatot. Lassan megtaláltam a barátaimat, indiaiakat, amerikaiakat az egyetemi kápolna környékén.”

Ha alacsony volt is a hívők aránya, harmincezer hallgatóból akadt pár száz. „Bár azt gondoljuk, Európa keresztény, Amerika pedig a szekuláris paradicsom, a tengerentúlon, főleg megtérésük után, többen próbálják igazán megélni a hit ajándékát. Találkoztunk, beszélgettünk, pizzáztunk és kóláztunk – pizza az mindenhol van, ők nem tudnak beszélni, ha nem esznek” – jegyzi meg tréfásan.

Aztán egyszer gyónáskor József elmondta a papnak, hogy érzi Krisztus hívását, az atya pedig beajánlotta egy keresztény közösségbe, ahol hivatásukon gondolkodó egyetemisták laktak egy nagy házban az egyházmegye támogatásával a gyóntató vezetése alatt.

A fiatalembert még egyszer megkísértette a materialista világ: lehet világiként is vallásosnak lenni, tanulni.

vagyis a testbe építhető szerkezetek, amelyekkel beteg embereken lehet segíteni. Talált tekintélyes támogató professzort is a PhD-tanulmányaihoz, s ezt isteni jelnek tekintette, el is kezdett dolgozni a proffal egy projekten Ohióban. Aztán két hónapra rá telefonon hívta egy indiai–amerikai barátja, közölte vele, hogy ő most lépett be a ferencesekhez, s meginvitálta magához látogatóba az indianapolisi kolostorba.

Úton odafelé József még vitte magával a laptopját, hogy tudjon dolgozni. „Szerintem ez volt az igazi csoda: kértem Istent, hogy ha azt kívánja tőlem, hogy papként szolgáljam, váltsa meg a szívemet, hogy el tudjak szakadni a világi hivatásomtól. Amikor már a buszon voltam a kolostor felé, Monfort-i Szent Lajos könyvét olvastam a Szűzanya tiszteletéről, tudtam, hogy a ferencesek is igen tisztelik Szűz Máriát, és egyszerre azt kezdtem érezni: közéjük kell állnom.”

2008. augusztus 2-án vonult be, aznap felhívta szüleit, és nem kérdezett, csak közölte döntését. „Édesapám rögtön a Bibliából idézett: »aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára«.” De még sokáig nagy áldozatnak érezték, hogy a fiukat tényleg felajánlották Istennek. Öt évre rá már csak azt próbálták elérni, hogy legalább egy indiai papi szemináriumot válasszon. Végül 2018-ban a komáromi papszentelésére is eljöttek, és akkor megbékéltek, sőt most már nagy ajándéknak tartják Istentől, hogy a fiuk pap.

Kétévnyi noviciátus után jött kilencévnyi római szeminárium – innen az olasztudás –, utána pedig a misszió. Az evangélium hirdetésére mindig készen állt József, bár azt gondolta, messzebbre vezénylik. „Egy közös barátunk révén hallott rólunk Orosch János nagyszombati érsek, és meghívott minket a Felvidékre dolgozni” – meséli.

 Így került a három ferences közösség közül előbb Ekelre, majd Csicsóra nyolcad-, kilencedmagával. „Tudtam, hogy Szlovákiába, de magyarok közé megyünk; a magyarokról csak annyit tudtam, hogy léteznek. Utánaolvastunk történelemnek, néprajznak. A nyelv nehézségéről is olvastam a Wikipédián, de több nyelven beszélek, nem gondoltam, hogy nagyon nehéz lesz. Mégis az lett” – nevet. Különösen a nyelvtan és a szinonimák megtanulása volt nehéz, „de ez is egy áldozat, a szerzetesi élet velejárója”. A hűvösebb klímához legalább már hozzászokott Amerikában.

Az eleinte a kommunista békepapok öröksége miatt gyanakvó helyiek

– Ekelen amúgy harminc éve nem volt állandó papjuk –, lassan beszállingóztak a templomba is. Amikor Csicsóra értek, már jobban bíztak bennük. A templomot és a kolostort az egykori birtokos Kálnoky grófi család segített felújítani, őket nagyon tisztelték a faluban, így bizalmat szavaztak a szerzeteseknek. „Az utcán is integetnek, beszélgetnek velünk, kinyitották felénk a szívüket, pálinkával kínálnak, az mindenhol van” – meséli somolyogva.

Különösen szimpatikus számára a Szent Istvánnal s a régi himnusszal fémjelzett magyar Szűzanya-kultusz. Elvégre Szűz Mária példa, anyakép, hiszen ragaszkodása elkísérte fiát a jászoltól a szenvedésig és a kereszthalálig; minket is elkísér szenvedéseink alatt, ezért is kell tisztelni. A ferencesek külön fogadalommal szentelik magukat Jézus édesanyjának. „Ő vezet minket, keresztényeket, és vigyáz ránk” – fejtegeti.

Az atya Csíksomlyón is járt a zarándokvonattal, és méltatta, hogy a magyar fiatalok egy maroknyi csoportjában is ott van még e kultusz. Hiába sokaknak az okostelefon a világ, jó volna tekintetüket az örök élet felé fordítaniuk.

és örömmel tapasztalja a nyitottságot a fiatalokban a hit iránt. Vallja, már gyermekkorban el kell kezdeni a hitre nevelést. „Az ember megcsömörlik a földi örömöktől; karácsonykor a legnagyobb ajándékra kell gondolni, amit szenteste kaptunk: Jézusra. Mert van másik világ, szebb, mint a földi; erre is készülnünk kell, mert nem tudhatjuk, mikor szólít minket magához az Úr” – összegez.

Nyitókép: Mandiner / Ficsor Márton