Rálépett Bukarest a külhoni magyar értelmiség és munkásosztály torkára – Erdélyi '56
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
Indulok, ahogy mondani szokták, otthonról hazafelé.
Csender Levente írása a Mandiner hetilapból
Utazom Székelyföld felé. A csomagtartó tele műanyag virággal meg mécsessel. Édesanyám bevásárolt, és kiadta az ukázt, hogy melyik csokrot melyik sírra kell tennem. Későn indultam el, későn érek Oroszhegyre. A határnál nagy a sor, felvennék már Romániát is a schengeni övezetbe, csak Hollandia dacoskodik. Ami vár rám, egy nagy üres ház és az a nyirkos őszi hideg.
A szomszédasszony, a kulcsok őrzője ír, hogy a villannyal valami történt, sötét van, de betett az asztalra egy gyertyát. Az nagyon jó lesz, mondom. Nemcsak a hideg ház vár, hanem még a sötét is. Az meg egyenesen passzol a halottak napjához, hogy egy szál gyertya világít az asztalon.
Begyújtok a kandallóba, és végigjárom a házat, végigjárom a múltat. Kitágul az idő és a tér. Megnyílik a holtak birodalma.
és nem zavar.
Körülöttem az összes halottam, és jól vagyok velük. Lassan már csak azok maradnak. Meglátogatnak. Jó velük lenni a gyertyafénynél egy ilyen nyirkos őszi estén. Más nem jött a családból, én képviselem a messze szakadt családtagokat is. Azt mondják, jó a halottakkal jóban lenni.
Filmesek érkeznek hozzám három napra. Dokumentumfilm készül. Elmesélem nekik a havason a pásztorélet nehézségeit, a székely falu kemény, de szabályozott világát, bemegyünk Udvarhelyre is, ahol kisvárosi kulcsos gyerekként tengettem a mindennapjaim a kommunizmus sötét éveiben. Mi van még, mi nincs már, mi változott?
Elmegyünk a Béke utcába a blokkunkhoz. A második emeletről Berci bácsi a felesége válla mögül néz ki az ablakon. Kissé kísérteties, ahogy kinyitják az ablakot, megkérdezik, ki vagyok. Emlékeznek rám. Berci bácsi kopogott a fűtéscsövön, ha hangosak voltunk. Most nyugalom van. Nem laknak fölöttük gyerekek. Elbúcsúzunk. Becsukják az ablakot,
Harminckettedik éve hagytam ott azt a vidéket. Harminckét éve kaptam írói muníciót, mert a legfontosabb emlékeim mégiscsak oda kötnek. Mára nagyrészt elmentek a novelláim hősei. Én meg időnként visszajárok ebbe a székely népballadai világba. Próbálom az elszakadt szálakat összebogozni, a rosszat jóvá tenni, mintha át lehetne írni a múltat. Jó volt még egyszer
végigpásztázni a gyermekkoromat a filmesekkel. Képekben is meglesz, amiről annyi novellát írtam. Dolguk végeztével felteszem a stábot Segesváron a Dacia expresszre. Egy percet áll a vonat, integetni már nem is marad időnk.
Másnap felmegyek az erdőre. Eszembe jutnak a szép csemetefű-arató lányok, akik nálunk szálltak meg, míg a fenyőfacsemeték körül lesarlózták a gazt.
Egyébként a táj változatlan. A források ugyanott csörgedeznek, a patakok ugyanott folynak. Medvenyomok, csapások ugyanazon a vonalon, rókagomba a szokásos helyen. Még nem fagyott le, ami nagy csoda novemberben. Megállok, szedek egy szatyorral, lerakom a szomszédasszonynál, hogy vacsorára készítse el.
Bejönnek az új bérlők, apa és fia, új szerződést írunk. Szóban mindenkivel nagyon jól megállapodunk, de a tettekkel nehezen haladunk. Egy pohár szőlős Fanta mellett megbeszéljük a jövőt: hová kell új kerítés, milyen munkát végeznek el a gyümölcsért cserébe. Aztán azt is, hogy jár-e azért a juhért kártérítés, aminek a fejét fülszámostól megette a medve, ha kártérítést csak a fülszám után fizetnek, és mi van akkor, ha a fülszámot csak egy év múlva találja meg a pásztor, amikor már átment a bundáson. Fontos kérdések ezek, húsba vágók arrafelé.
Hazaérve kiülök a csűrbe dolgozni. A szomszédban tehenek kolompolnak, délelőtti csend. Lesétálok a kertbe. Az őszi színkavalkád a vöröstől a sárgán át a barna avarig.
Megállok majd Déván, aztán megyek vissza a másik, a rohanós életembe, hogy kezdjek majd vágyakozni ez után. Ilyen ez, megbarátkoztam vele. Az úton levés szükségszerűsége. A két pont közötti történésekből áll az életem. Megyek, mert mennem kell, jövök, mert jönnöm kell. Kell az otthonérzés. Időről időre vissza kell térnem. Még dolgom van ott.
Estére Ilonka, a szomszédasszony behív, hogy kész a rókagombatokány puliszkával. Azért ez még kell indulás előtt. Hoznak a bérlők három zsák almát. A barátok szörpöt, szilvalekvárt, kis ajándékokat a gyerekeknek. Pálinkát tisztán és áfonyásan.
de Ilonka megígéri, hogy begyújt majd előtte, hogy ne a hideg házba jöjjek. Ülök a kandalló előtt, ropog a tűz. Éjjel már nem tudok aludni. Menetkész vagyok. Hajnalban elhagyom a vidéket. Indulok, ahogy mondani szokták, otthonról hazafelé.
Fotó: Mandiner-archív