Nem belefáradni!

Brüsszelt, „Európa fővárosát” randalírozó marokkóiak százai verik szét, gyújtják fel, letépve a belga zászlókat. Spanyolországban a „progresszív” kormány olyan törvényjavaslatot tervez elfogadtatni, amely tizenhatféle családdefiníciót tartalmazna. Illegális migránsok tömegei egyre erőszakosabban igyekeznek betörni az EU külső határain. A szerb–magyar határon mára szinte általánossá vált a lövöldözés is. Mindeközben az is világossá válik a katari futball-világbajnokság kapcsán, hogy az uniós politikai-bürokrata elit mindösszesen egy védendő európai értéket ismer, ez pedig a szivárványos zászló. Emellett nem méltók az EU figyelmére sem a családok, sem a hagyományaink, sem a világszerte keresztény hitükért kivégzett százak.

Volt egyszer egy Európa. Egy Európa, amely a görög–római kultúrában és filozófiában, a római jogban és a zsidó-keresztény vallásban olyan szellemi-kulturális-lelki közösséggé ért össze, amely valódi civilizációs erőnek bizonyult, valódi civilizációt teremtett. Az európai ember képes volt önmaga fizikai fenntartásán túl nemcsak személyes, de közösségi szinten is távlatokban, sőt transzcendens távlatokban gondolkodni. Bízott a jövőben, mert volt miért bíznia a jövőben. Ezért volt képes olyan vállalkozásokat véghez vinni, mint amilyenek a több generáción át épülő katedrálisok, az azóta is működő egyetemek vagy éppen az európai ember számára addig ismeretlen területek felfedezése. Ezért volt képes arra is, hogy megvédje a nyugati civilizációt a létét fenyegető folyamatos támadásoktól, invázióktól – érkezzenek akár a muzulmán világból, mint az Oszmán Birodalom vagy a mórok hódításai, akár ateista diktatúrákból, mint a nemzetiszocialista, nemzetközi szocialista rendszerek uralma. A nyugati civilizáció tudta, hogy mik az értékei, büszke volt rájuk, felismerte a rájuk leselkedő veszélyeket, és meg is akarta védeni tőlük. Tovább akarta hagyományozni az őt követő generációkra mindazt, amiért elődei megküzdöttek.