A tanger-i kendő

Greczula Levente László írása a Mandiner hetilapban

– Nem hittem volna, hogy visszajössz – mondja Sarif, miközben az arcán a meglepettség leghaloványabb jele sem látszik.
– Szerintem azért sejtetted. És még Abszalamnak is tartozom egy százassal – felelem.

A berber szőttesüzletben már csak itt-ott égnek az energiatakarékos izzók. Enyhe cigarettaszag terjeng a fullasztó levegőben. Sarif és az emberei másnap visszautaznak a Magas-Atlaszon túl fekvő Varzázát vidékére.

– Akkor nézzünk valamit annak a lánynak?
– Igen. Meg édesanyámnak is.
– Insallah, meg neki is.

A tangeri medina szűk utcácskáiban – németül azt mondanák rá, hogy Gasse, aminek valahogy nincs az a barátságtalan felhangja, mint a magyar sikátor szónak – ilyenkor, estefelé megáll a forró levegő. Az élet viszont éppen ekkor kezdődik. A turisták többsége ilyenkor már vagy a tarifai gyors komp fedélzetén suhan az európai kontinens felé, vagy a fülledt szállodai szobájában pihen. Én is valami ilyesmit terveztem, mégis Sarif szőttesüzletébe kerültem.

Délelőtt érkeztem Marokkóba az európai kontinens legdélebbi pontján található Tarifából induló átkelőhajóval. Azelőtt sosem hajóztam tengeren, s bár nagyfiú vagyok, aki nem fél semmitől – leszámítva a lányokat, az adóbevallásról szóló központi értesítőt és a magányos halált –, az öböl vizén lágyan ringatózó hajó láttán megilletődtem.

A cél Casablanca volt. Vonattal akartam eljutni odáig. Másfél héttel azelőtt, vasárnap este kiballagtam a 24-es villamos Nagyvárad téri megállójába, fellengzősen azt is írhatnám, hogy elindultam életem leghosszabb útjára, de ez nem az Ízek, imák, szerelmek, én nem vagyok csinos nő életközepi válsággal púpként, sejtem, hogy nem következnek majd be gyökeres változások az életemben ettől az úttól, de azt mondom magamban, hogy ha csak egy kis békét találok, már megérte a dolog. Münchenbe mentem, aztán Heilbronnba, Lyonba, Marseille-be, Nizzába, Gironába, Barcelonába, Sevillába, s végül Tanger-be, tovább nem jutottam.

– Honnan jöttél?
– Magyarországról.
– Akkor madzsar vagy.
– Igen – felelem meglepetten.
– Mi így hívunk benneteket – mondja Sarif mosolyogva. 
– Gyere, ülj le!

A magas, szakállas, hatvan körüli Sarif bekapcsolja a sarokban álló ventilátort, s a levegő végre megmozdul a fülledt üzletben. Az emeleten ülünk, a falakon színes, mintás szőttesek lógnak mindenfelé. A fényes lemezkék, amiket némelyikre varrtak, világosabbá teszik a sötét sátrat belülről, magyarázza a berber. Abszalam már elhelyezkedett az egyik fotelban, és szakértő pillantásokat vet rám, pedig igazság szerint ő nem berber, csak egy kefebajszú, mosolygós arab az egyik szállodából, aki megszólított a tengerparti sétányon, miközben az esti gyors komppal érkező veterán raliautókat néztem, amelyek felvonulást tartottak a VI. Mohamed sugárúton.

Délután a medinában kavarogtam, ami tele volt turistával. Bőrösök, cipősök, adidasosok, fazekasok, fűszeresek, hentesek ültek büszkén az üzleteikben, a turisták kíváncsian tekingettek befelé, alighanem az járt a fejükben, hogy most életük üzleteit kötik majd meg, mert ők tudnak alkudni, meg nekik van eszük, nem lehet csak úgy rászedni őket. Kintebb ponyvákról árulták a zsebkendőt, az öngyújtót meg a zárjegy nélküli Chesterfieldet a járda szélén a szegényebbek, próbáltam kerülni a pillantásukat, ahogy a fényképezőgépemmel a vállamon elsétáltam előttük.

A városban mindenfelé égszínkék Dacia Logan taxik járnak, majdhogynem több Daciát látni itt, mint Romániában. A modern autóipar farkastörvényei a hőskorában is kétes hírű román autómárkára is vonatkoznak, így a Daciák nagy részét ma már nem az argeși Mioveniben gyártják, hanem Marokkóban. És persze ott vannak az öreg Mercedesek is, messziről megismerni őket a krémszínükről, némelyikük talán meg sem érte az újraegyesítést eredeti hazájában: hét-nyolc év NSZK után jóformán végtelen második élet vár Afrika kapujában a német taxikra. El nem rohadnak, alkatrész akad az autószerelők utcájában álló, nyomorúságos műhelyekben.

A modern belvárosból hosszú főút vezet a város délebbi, szegényebb részei felé, ahol nyoma sincs annak a csillogásnak, annak a nagyvilágiságnak és VI. Mohamed király modernizálási törekvéseinek, amik Tanger tengerparti részét olyan népszerűvé teszik a turisták körében. Ha néha azt képzelném magamról, hogy „utazó” vagyok, nem pedig egyszeri turista, aki kicsit letért a szokott ösvényről, azt gondolhatnám, hogy na tessék, ez Tanger igazi arca. A koszos mellékutcákban gyerekek fogócskáznak, a kóbor macskák apró húscafatokért birkóznak. Az autószerelők utcájában kilométerhosszan követik egymást a poros, olajsaras műhelyek, a félig nyitott garázskapukon át koszos arcú hegesztők bámulnak kifelé az utcára kezükben égő cigarettával és hegesztőálarccal. Eszembe jutott apám, alighanem ő is ugyanígy kezdte autószerelő-karrierjét harminc évvel ezelőtt, egy ugyanilyen reménytelen műhelyben, ugyanazokat a régi francia és nyugatnémet autókat szerelve.

De akik a tanger-i autószerelők utcájában szürkületben is 124-es Mercedeseket bütykölnek, azoknak többségében aligha van lehetőségük a hazájukban magasabbra jutni a sokszor emlegetett társadalmi ranglétrán. A Magreb térség országaiban létezik egyfajta kádári alku az uralkodó osztály és a – mondjuk így – pórnép között, ami túl kiterjedt egyéni és közösségi jogokat nem garantál az állampolgároknak, egy bizonyos mértékű jólétet és kiszámíthatóságot viszont igen. A szinte ellenőrizhetetlen módon működő állam végső soron visszaoszt a polgároknak és persze másoknak is. Ez a Casa­blanca felé vezető, nagy sebességű vasútvonal feletti hídon jutott eszembe: a pályát és a vonatokat a franciák építették, és leginkább ők is tartják karban, úgyszólván tehát Párizs is Rabat kifizetési listáján van. Ennek vannak előnyei: az arab tavasz megkímélte VI. Mohamedet, miközben Muammar al-Kaddáfit és Hoszni Mubárakot például elvitte. Sarif és Abszalam már-már nosztalgikusan emlékszik vissza Líbia néhai urára. Persze Kaddáfi alatt rend volt, nem volt háború.

– Nézd meg, mi történik most szerencsétlen ukránokkal! – mondja Sarif. – Szörnyű pusztítás zajlik mindenfelé a világon, nézd meg Irakot, Afganisztánt, Palesztinát… És az egész világra hatással van, pedig békében kellene élnünk.
– Benneteket is érint az ukrajnai háború?
– Persze – feleli Abszalam. – Most tizennyolc dirham a benzin, a háború előtt nyolc volt. Néhány nap alatt drágult meg így. Akik szegények, nem tudják kifizetni.

Tényleg annyi a benzin, láttam az egyik kúton, ahová bementem cigarettáért. Egy doboz piros Marlboro ára is negyven dirham felett van, vagyis több mint ezerhatszáz forintba kerül. Legalább pattintós.

Sarif látványos mozdulattal, magasról önti a forró zöld teát a poharakba, amiket az egyik embere fémtálcán tett elénk az asztalra, rá a német nyelvű Marokkó-térképre, amelyen kikopott az a rész, ahol Sarif meg szokta mutatni, hol van Varzázát.

– Ez majd felfrissít – mondja a berber, mielőtt belekortyol az italba.
– Hogyan tudtok utána aludni? – kérdezem. Eszembe jutottak az egyik csoporttársamnál tartott kínai teaestek, amelyek után mindig álmatlanul forgolódtam az ágyamban hajnalig.
– Lehet aludni utána, ha pipázol kicsit. De ha nem, annak csak örül az asszony, ha érted, mire gondolok, insallah! – válaszolja

Sarif széles mosollyal, s egy pillanatra mintha eltűnne belőle az a vallásos jellegű áhítat, ami addig jellemezte, ha a berberek életéről vagy az üzletről esett szó. – Ami azt illeti, nem tudom, találtál-e esetleg valamit, aminek örülne az a lány.

– Még gondolkodom – felelem kényelmetlenül, mert valójában egy forint sincs a zsebemben. – Azt hiszem, valami kéknek örülne.
– Kéknek? – kérdez vissza Sarif, miközben kutatni kezd a halmokban álló szőttesek között. – Ehhez mit szólsz?

Háttal állva felém hajít egy azúrkék kendőt, kicsit meglepő módon sikerült elkapnom.

– Terítőnek is lehet használni – jegyzi meg. – Nekünk, nomádoknak sokoldalú dolgaink vannak.

Elnézem a kendőt, a színe harsány, ára nincsen: az előbbi, azt hiszem, a lánynak nem tetszene, az utóbbi inkább nekem nem. Érzem, hogy Sarif a bőrömet is lenyúzza majd rólam a fizetésnél, és aligha tehetek ellene bármit is. Késő este van, órák óta ülök már az üzletben, s valójában persze szeretnék vásárolni valami szépet annak a lánynak és anyámnak, de fogalmam sincs, mennyit kellene fizetni, és mennyit lehetne alkudni. Egyszeri nyugati turista vagyok, s bár azt nem hiszem, hogy életem üzleteit fogom kötni a tanger-i medinában, abban azért merek reménykedni, hogy legalább van eszem, és tudok alkudni.

– Nem akarlak ám rákényszeríteni semmire. De tudod, hogy ha itt vásárolsz, akkor tényleg a nomádokat támogatod – mondja Sarif a legtisztább őszinteség látszata mellett.

Marokkó lakosságának körülbelül negyven százaléka berber, s bár a legtöbben letelepedtek, azért még most is is vannak olyanok, akik vándorló életmódot folytatnak. Az udvar és az állam – amellett, hogy nem túlságosan rajong értük, és akkor szépen fogalmaztam – már hosszú ideje igyekszik letelepíteni őket, változó sikerrel.

A nem túl távoli múltban az állam azzal hozakodott elő, hogy nyilvántartásba veszi az utazó berber kereskedőket. Aki regisztrált berber, az kap egy bizonyítványt az arcképével. Sarifé a falon lóg, húszéves lehet a róla készült fénykép, mellette nagy betűkkel ott áll: kereskedő. A foglalkozás különösen fontos dolog Marokkóban: a beutazáskor kitöltendő kérdőíven is fel kell tüntetni, mivel keresi az ember a kenyerét – az idős határőr még azt is ellenőrizte, hogy a Mandiner nevű újság valóban létezik-e, s csak ez után pecsételt bele az útlevelembe. A berberigazolvány persze kettős célt szolgál: egyrészt biztosítja az egyszeri vásárlót, hogy nem ügyeskedővel van dolga – mint ahogy az korábban rendszeres volt –, másrészt pedig az államnak is segít információt szerezni a sivatagban élő nomádokról. Azt hiszem, a berberek sem kedvelik túlságosan az államot, de amikor ezzel kapcsolatban kérdezem, Sarif kitérő választ ad: „Meg kell tartanunk a hagyományainkat, de változnunk is kell.”

– Nem hittem volna, hogy visszajössz – mondja Sarif, miközben az arcán a meglepettség leghaloványabb jele sem látszik.
– Szerintem azért sejtetted. És még Abszalamnak is tartozom egy százassal – felelem.
– Akkor nézzünk valamit annak a lánynak?
– Igen. Meg édesanyámnak is.
– Insallah, meg neki is.

Abszalam hallgat a háttérben. Mielőtt elindultam volna pénzt szerezni, elszívták Sarif maradék kifjét, azóta csak álmodozva bámul előre. Alighanem túlszívta magát, vagy egyszerűen csak fáradt. Sarif szőttesboltja előtt megmutat egy üzletet, ahol nagyüzemben hamisítják a nagy európai focicsapatok mezeit – véletlenül annak is pont ismeri a tulajdonosát.

Kiválasztottam a kendőt a lánynak. Szép, világoskék színe van, akár a szemének.

– Nem viszel anyádnak egy szőnyeget? – kérdezi Sarif a félhomályban.
– Nem hiszem.
– Pedig szépek, nézd meg!
– Látom, de szerintem egy kendőnek ő is jobban örülne.
– Jól van, te tudod.

Ötven dirhamot enged az árból, és szorosan megölel, miután üzletet kötünk. Tudom, hogy a bőrömet is lenyúzta rólam.

Nyitókép: Shutterstock