„Gyerekek, fél óra alatt meggyógyítottunk egy embert!” – Portré Gellér László kardiológusról

Konopás Noémi írása a Mandiner hetilapban.

Belépünk a műtőbe, amelynek előterét pasztellkékre festi a köpenyes, hajhálós csapat. Tekintetüket feszült figyelemmel a képernyőre szegezik, csend van, csak a gépek pittyegnek folyamatosan. A monitoron magányos táncát járja a kékkel és pirossal színezett emberi szív, hol egyik, hol másik oldalát mutatva a nézőknek. A bal oldali gépnél egy orvos ül, a jobb oldalinál mérnökök: ők működtetik az eszközt, amellyel az üvegfal mögött Gellér László, a Semmelweis Egyetem Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinika osztályvezetője éppen életet ment: egyik betege szívritmuszavarát szünteti meg. Nem a Vészhelyzetből ismert izgalom és dráma uralkodik, épp ellenkezőleg: a professzor teljes nyugalomban ül a műtőasztalon szuszogó páciens mellett, kezével apró, de precíz mozdulatokkal szívkatétert irányít.

„Na, gyerünk, kezdjük!”

Magyarországon hat centrumban végeznek pitvarfibrilláció-ablációt. A szemünk előtt zajló eljárás az egyik továbbfejlesztett változata, az úgynevezett pulsed field abláció, amit a városmajori klinikán kezdtek alkalmazni először Magyarországon. A lényege, hogy a szívbe egy speciális alakú és funkciójú katéteren át a defibrillációhoz hasonló módon elektromos áramot vezetnek. Ennek az áramnak a segítségével teszik funkcióképtelenné a kórosan működő pitvari szívizomterületeket, aminek eredményeképpen megszűnik a ritmuszavar. „Tíz-tizenöt évvel ezelőttig csak gyógyszeres terápiát alkalmazhattunk, aminek a hatékonysága messze elmaradt a műtéti beavatkozásokétól” – mondja az operáció után Gellér László. Kollégái a háta mögött úgy beszélik, hihetetlen energiákkal bír, és néhány bogaras szokással: például operáció előtt felveszi a műtéthez szükséges ólomköpenyt, saját mellkasára csap, és „na, gyerünk, kezdjük!” felkiáltással ösztökéli munkára magát és csapatát. Máskor az órájára mutat, és így dicséri munkatársait: „Gyerekek, fél óra alatt meggyógyítottunk egy embert!” Nem mindennapi figura tehát. És szerény is – ezt már mi tesszük hozzá, hiszen alázattal tud beszélni például arról a felfoghatatlan eredményről, hogy a rendszerváltás óta harmincról három százalékra sikerült csökkenteni az infark­tus okozta halálozást Magyarországon, ami éles kontrasztban áll a műtőorvosok „istenkomplexusáról” terjengő sztereotípiákkal – amelyeket, tény, valahogy sosem a világ élvonalába tartozó magyar orvosoknál tapasztalni.

Márpedig a nemzetközi elismerést is kivívó sikerben óriási szerepe volt Gellérnek. Ő azonnal hozzáteszi, hogy a csapata és Merkely Béla – a Semmelweis Egyetem rektora, a városmajori klinika vezetője – nélkül ez biztosan nem ment volna. Az orvosi alázat kapcsán pedig leszögezi: „Ez természetes. Mi betegeket gyógyítunk, megtanultuk alkalmazni az elérhető technikákat, és rengeteget gyakoroltunk: ha eleget gyakorolsz, elkerülhetetlen, hogy jól csináld.”

Márpedig Gellér csaknem harminc éve töretlen lelkesedéssel mást sem csinál, mint – szavaival élve – gyakorol. A kardiológus az egyetem ötödik évében itt kezdte tudományos diákköri munkáját, és azóta is hűséges az intézményhez. „Nem is a második, hanem szinte már az első lakhelyem a Városmajori, és 1994 óta ez az első és eddigi utolsó munkahelyem is” – mondja Gellér elgondolkodva, mintha maga is meglepődne ezen.

Pályáján nyoma sincs vargabetűnek, mióta az eszét tudja, orvosnak készült. Erős volt a biológia és a fizika iránti érdeklődése, így az egyetemi felvételi során az orvosit jelölte meg első helyen, azt követte az egyszakos fizika. A gyógyításban a segíteni akaráson kívül az emberi szervezet csodálatos működése ejtette rabul, és az a tény, hogy ebbe a folyamatba gyógyszerekkel és műtéti eljárásokkal is be lehet avatkozni. „A betegség elsősorban nem probléma, hanem feladat, kihívás, amire megoldást kell találni” – vallja. Az ő terepe a sajnálkozás és sopánkodás helyett a cselekvés. Volt idő, még az egyetemi évei elején, amikor mélyen foglalkoztatta, hogy esetleg traumatológus lesz, mert abban a szakmában lehetőség nyílik arra, hogy – mint fogalmaz – „nagyon súlyos sérülteket újra összerakjunk”. Nem túlzás azt állítani, hogy őt a kihívás élteti, objektíve pedig a teljesítmény, az orvosi teljesítmény határait feszegeti.

Minimum háromféle forgatókönyv kell

A traumatológia helyett végül mégis az invazív kardiológia és elektrofiziológia lett a területe, ami főleg annak köszönhető, hogy a városmajori klinikán kezdett tudományos diákköri munkát végezni Merkely Béla vezetésével. Nagy súlyt nyomott a latban az is, hogy ez a tudományág akkoriban robbant be igazán itthon. Rengeteg – azóta hatékonynak bizonyuló – eszközös terápia jelent meg a kardiológiában, így nem csoda, hogy Gellért nemcsak megfogta, de sodorta is a terület gyors és azóta is töretlen fejlődése. Így visszanézve pedig egyetlen kérdése sincs annak kapcsán, jól választott-e. „Nem túlzok, amikor azt állítom, gyakran élet és halál között billegő, néha már inkább az utóbbihoz közelebb kerülő pácienseket látunk el” – teszi hozzá. Mint mondja, olyan határterület ez, amiben egyszerre van szükség a kardiológiai és a sebészi gondolkodásmódra, a kettő egymást kiegészítve tud igazán jól működni. És felemelő érzés, amikor ezeket a betegségeket tényleg sikerül jól kezelni: ez az orvostudomány és természetesen az orvos diadala.

Ám a sikerhez nem elég a szakértelem, a műtőbe lépve rendnek kell lennie az ember fejében, az objektivitás, bármennyire ridegségnek hat is, ilyen helyzetekben létkérdés. Mindemellett számítani kell arra is, hogy nem minden a tervek szerint alakul, ezért minimum háromféle forgatókönyvet is fejben kell tartani – mondja Gellér. Hozzáteszi, azt is pontosan tudni kell, milyen lépések előzhetik meg a B és a C tervet. „Ha ezt mind végigpörgetem a fejemben, teljes lelki nyugalommal tudok operálni” – teszi hozzá. Persze minden elővigyázatosság és tudás ellenére is van, hogy nem sikerül megmenteni az emberi életet. „Sajnos ez az invazív kardiológiában elkerülhetetlen” – mondja, de ha az ember mindent elkövetett a célért, akkor nyugodt lelkiismerettel tovább kell lépni. Hiszen – mint fogalmaz – nem rajta, hanem a „biológiai törvényszerűségeken” múlott a végkimenetel. „Ám a legtöbbször nem ez történik, szerencsére” – egészíti ki.

Szerinte a sikert és a sikertelenséget is fel kell dolgozni, aminek legjobb módja, ha végiggondoljuk, hogy hogyan tudunk belőle mi magunk, valamint a betegeink hosszú távon profitálni. Profitálni… az embert sokszor megdöbbenti, amikor ezzel a fajta racionalitással találkozik, bár a számos orvossal folytatott beszélgetésből az is leszűrhető: sokszor egyáltalán nem lehet másként csinálni. Pontosabban általában nem a páciens érdekét szolgálja, ha a döntő pillanatban az empátiára helyezik a hangsúlyt a gyógyítók a szakértelem helyett. Emellett szükséges egy olyan egészséges versenyszellem is, amellyel magából és a környezetéből is kihozza az elérhető teljesítmény maximumát. Gellér hozzáteszi, mindemellett a sikert nagy szerénységgel kell tudni kezelni, hiszen az nem elsősorban rajtunk múlik: ez csapatmunka. „Az én teamem fantasztikus, vannak, akikkel évtizedek óta együtt dolgozunk, a fiatalok pedig kiemelkedően tehetségesek, ráadásul emberileg is rendkívül jó társaságom van.”

A tehetség pedig hamar a felszínre tör, Gellér László olyan, a szívgyógyászatban ma már nélkülözhetetlen eljárások meghonosításában vett részt, mint a ritmuszavarok katéteres gyógyítása vagy a pacemakerterápia több speciális területe. „Ezek a terápiák tényleg egyedülállók. Annak köszönhetően, hogy viszonylag hamar alkalmaztuk őket itthon, sikerült évtizedeken keresztül rendkívüli számokat produkálnunk a kardiológiában” – hangsúlyozza a professzor. Hozzáteszi, ezen eljárásokkal nemcsak itthon szereztek vezető pozíciót a területen, hanem a világ élvonalába is bekerültek. „A főnököm, Merkely rektor ebben abszolút támogatott” – jegyzi meg. Szavai szerint az, hogy több eljárást is itthon kezdtek először alkalmazni, annak is köszönhető, hogy „a klinika vezetése kimozogta a lehetőséget”, ő maga pedig hozzátette a saját kapcsolatrendszerét.

Nem csoda hát, hogy rendszeresen hívják a kardiológust a külföldi kollégák, ha elakadnak egy-egy műtétnél. Gellér szerint ebben semmi meglepő nincs, „nyilván hívni fogják azt, aki széles körben alkalmazandó eljárásban hamar nagy tapasztalatra tesz szert. A szakmai kapcsolattartás és tudásátadás pedig elengedhetetlen a szakmában, viszonylag élénk nemzetközi kapcsolatrendszert ápolunk” – mondja. A beszélgetés során csak mellékesen említi meg, hogy nemcsak a környező országok szívgyógyászai csörgetik meg rendszeresen, de operált már Indiában, Kínában, Oroszországban, Kazahsztánban, Srí Lankán, Tunéziában és Marokkóban is. A külföldi kollégák is sokat segítenek – hívja fel a figyelmet, példaként említve Horvátországot, ahová szinte hazajárnak. Gellér több horvát centrumban részt vett a szívritmuszavarok katéteres terápiájának elterjesztésében, aminek hála kiváló kapcsolatot sikerült kialakítania az ottani kollégákkal.

S éppen ennek a horvát kapcsolatrendszernek köszönhetően sajátították el Gellérék a cikk elején említett speciális műtéti eljárást is, amit az ottani munkatársa, Ante Anić doktor Amerikában ismert meg. A technikát egyébként nyáron kezdték alkalmazni a városmajori klinikán, mostanáig körülbelül harminc pácienst műtöttek meg így. Az eredmények pedig reménykeltők, olyan betegeknél is, akiknek ez már a második vagy harmadik kardiológiai beavatkozásuk volt. „Bizakodók vagyunk, reméljük, hogy a sorozat folytatódni fog, a páciensek pedig még inkább profitálnak majd belőle” – teszi hozzá. Kiemeli: az állam is kiveszi ebből a részét, mert nagy dolog, hogy a társadalombiztosítás második beavatkozásként finanszírozza a műtétet.

Sok minden szorul átalakításra

Az egészségügy nyáron bejelentett, a múlt héten a parlamentben éjszakába nyúlóan tárgyalt átalakítását célzó törvényjavaslat kapcsán Gellér elmondja, bár teljes egészében nem ismeri a csomag tartalmát, az, hogy hozzá szeretnének nyúlni a rendszerhez, mindenképpen pozitív. „Az egészségügy bonyolult, sok területet felölelő ágazat, ahol sok dolog jól, sok pedig kevésbé jól működik” – mondja. A jól működőre példát is említ a saját területéről: „míg szinte az összes nyugat-európai országban akár egy évet is várni kell a ritmus­zavarok katéteres terápiájára, addig Magyarországon a várólista mindössze három hónapos”. Hozzáteszi ugyanakkor, hogy mindenki másik szegletére lát rá az egészségügynek, és úgy véli, bőven akad, ami átalakításra szorul. Példaként a finanszírozást említi, úgy látja, az egészségügy sok területen rosszul finanszírozott, ezen változtatni kellene. Úgy véli, differenciálni szükséges a különböző szakterületen működő orvosok teljesítménye szerint, vagyis a többletteljesítményt honorálni kellene. Arra a felvetésünkre, hogy a Takács-csomag egyik fontos eleme a teljesítménybérezés bevezetése, kifejti: míg a szakpolitika százalék alapján határozza meg a teljesítményt, a minőséget jellemző paraméterrendszert is ki kellene dolgozni és alkalmazni.

Náluk valóban van minőség, és a professzor sosem mulasztja el ezért megdicsérni a csapatot. A mostani műtét után különösen elégedett, boldogan választja le kézfejéről a gumikesztyűt és csatolja le a galaxisos mintájú ólomköpenyt. „Ezt is megcsináltuk” – mondja, és széles mosollyal gratulál a munkatársaknak. Nincs sok idő az ünneplésre, a beteg már ébredezik is, tolják be a következőt. Életmentés futószalagon. Nem fér a fejembe, mikor jut ideje Gellér Lászlónak arra, hogy levegőt vegyen. Pedig nemcsak a műtő az élete: a szikét félretéve gyakran a kormányrudat veszi kézbe, ugyanis versenyszerűen, csapattal vitorlázik. Ráadásul nem is akárhogyan, tavaly felállhattak a dobogó harmadik fokára az összevont cirkáló országos bajnokságon, de voltak már elsők és másodikak is a Fehér Szalagon. „Igyekszünk jól teljesíteni” – hadarja, de többre már nincs idő, újabb beteg várja a műtőasztalon.

 Nyitókép: Mandiner / Ficsor Márton