A szankciók már működnek – Európában

A szerző külpolitikai szakértő, helyettes államtitkár

Néhány évvel ezelőtt a Mandinerben megjelent első cikkemet arról írtam, hogyan tartanak szét Európa és az Egyesült Államok érdekei. Az ukrajnai háború pedig rávilágított arra: az Európai Unió nemhogy saját érdekeivel nincsen tisztában, de pontosan ellenük lép fel pusztán azért, hogy kivívja a progresszív nemzetközi elit elismerését. Egyre többen veszik észre, hogyan szakad el az unió vezetése a valóságtól. Még az EU-szkepticizmussal nehezen vádolható Politico is megjegyezte egy minap megjelent cikkében, hogyan próbál az Európai Bizottság elnöke minél több hatalmat magához vonni és az amerikaiakkal szoros együttműködésben újabb és újabb szankciókat bevezetni Oroszország ellen, az európai gazdasági érdeket veszélyeztetve.

Ursula von der Leyen jó ütemérzékkel ismerte fel, hogy a közös piac működéséből adódóan a bizottság gazdasági szankciók és kereskedelmi korlátozások révén hatékonyan tudja gátolni egyes orosz termékek importját. Érvelése szerint az unió így annyira meg tudja majd gyengíteni az orosz gazdaságot, hogy az ukrajnai háború szükségszerűen véget ér, mert Vlagyimir Putyin elnök képtelen lesz finanszírozni a harcok költségeit. Ezzel a logikával azonban van egy jelentős gyakorlati probléma.

Egyes számítások szerint Németország 20 milliárd euró értékű orosz energiahordozóból 2000 milliárd euró értékben állít elő feldolgozott termékeket. A Leibniz Közösséghez tartozó Hallei Gazdaságkutató Intézet becslése szerint az orosz földgázszállítás kiesésével mintegy 2,8 millió német dolgozó állása kerülne veszélybe, a Mannheimi Egyetem tanulmánya pedig úgy véli, a gázszállítás leállítása 8 százalékos visszaesést okozna Németországban.

Ne feledjük: az Északi Áramlaton nemrég robbanás történt, a helyreállítás a mostani körülmények között esélytelennek tűnik, a Lengyelországon áthaladó Jamal–Európa földgázvezetéken pedig Varsó keményvonalas politikája miatt még akkor is lehetetlen lenne a gázszállítás, ha Vlagyimir Putyin esetleg újranyitná a csapokat. De legalább a klímaaktivisták örülhetnek, ugyanis Berlinnek most már tényleg végig kell vinnie az Energiewendét, ugyanis orosz gázra rövid és középtávon a fizikai összeköttetés hiánya miatt sem számíthatnak.

Innen már csak az a kérdés, ki bírja tovább: Oroszország, amely 2014 óta tudatosan készült a konfliktusra, megtette a szükséges gazdasági előkészületeket, előre felmérte a költségeket, vagy az az Európa, amely a koronavírus-járvány okozta válságból magához sem térve puszta voluntarizmusból taszítja újra recesszióba saját gazdaságát. Valóban az lenne Európa gazdasági érdeke, hogy az olcsó nyersanyagok nélkül egy új globális recesszió küszöbén minden versenyképességétől megfossza magát? Az Európai Bizottság valóban azt tartja a legjobb megoldásnak, ha pusztán azért, hogy jól nézzünk ki Twitteren, tönkreteszi Európa évtizedek alatt felépült gazdasági szerkezetét, hogy nehogy „a történelem rossz oldalán” végezzük?

Ráadásul a szankciókról lehetetlen értelmes vitát folytatni. Aki akár csak arra gondolna, hogy megvizsgálja az intézkedések hatását, vagy esetleg a valósághoz és az elvárt célokhoz igazítaná a szankciókat, azonnal orosz ügynökké válik. Rámehet Németország, sőt egész Európa gazdasága, a Nyugat győzni fog! De hogy mi a győzelem, arra ma Brüsszelben és Washingtonban is az a válasz: ezt majd Kijev megmondja, mert Európa önként feladta szuverenitását ebben a létfontosságú kérdésben.

Vlagyimir Putyin ezenfelül jól tudja, hogy a szank­ciók valójában működnek: Európában sorra buknak meg a kormányok, jönnek a rosszabbnál rosszabb gazdasági előrejelzések,

De Brüsszel legalább az európai filozófiai hagyományt ápolja, mert az EU szankciós politikáját ma is Johann Gottlieb Fichte német gondolkodó szavaival írhatjuk le a legjobban: ha a tények ellenkeznek a valósággal, hát annál rosszabb a tényeknek.

Nyitókép: MTI/Olivier Hoslet