Óbecse

Délre megyünk. Tiszaszigetnél egy órán belül átjutunk a szögesdrótos határ túloldalára. Óbecse felé kanyargunk a síkvidéken. Vajdaság. Néhai tanyavilág, aminek ma már nyoma sincs. Családi találkozó. Fura kaland. Amikor már egyetlen közvetlen családtag sem él, de a hely, az otthon visszahúz. Kicsit az enyém is ez a történet, kicsit másé, kicsit kívül vagyok, kicsit belülről érint. A háború elől ment el a család, amikor 1999-ben Újvidéknél potyogtak a bombák. Először Noémi indult a határnak. Somogyban ajánlottak angoltanári állást, szolgálati lakást is kapott. Aztán a férje. A két gyerek. Később a férje elhagyta őket.

Közel húsz év után Noémi is elhagyta a tanári pályát, most Angliában dolgozik, idős angolokra vigyáz. Pár éve van még a nyugdíjig, addig megpróbálja kihúzni. Néha hazalátogat. A lánya pesti albérletébe, a házához, Somogyba és ritkábban szülővárosába, Óbecsére. A fia táncos, ő eltáncolta a háborút a színpadon egy szólódarabban. Ő is Pesten él. Noémi testvére szobrász, ő a feleségével és a két és fél éves kislányukkal érkezik Óbecsére.

A város panziói tele vannak. Sporttáborokat tartanak épp. Elfoglaljuk a szállást. Három panzióba szóródunk szét. A mienk közel esik a Tiszához. Este pálinkakóstolóra megyünk Schultzhoz a Mézes-dűlőbe. Nyolc kuvasza van, mert a tanyája környékére az óbecsei rendőrök már nem mennek ki. Hosszú ösvény vezet át a nádason. Nemrég ötven marhája volt Schultznak. Füstölt parenyicát készít, pálinkát főz, és szervez egy pogányfesztivált a tanyáján, ami inkább ókeresztény. Ezen hosszan elvitatkozunk. Ő jó bácskai nyelven. Közben almapálinkát iszunk, és aszalt szilvás füstölt parenyicát falatozunk hozzá. Visszatérünk a szállásra.