Mi a vízilovakkal vagyunk

A fél világ a tusványosi beszéden csámcsog. Valaki így érti, valaki úgy. Mindenki, ahogy akarja, vagy ahogy épp az érdekei diktálják. Az egész értelmezési háborúsdiról az a sztori jut eszembe, ami a múlt század két szellemóriása, Bertrand Russell és Ludwig Wittgenstein között játszódott le. Russell eleinte nem igazán tudta eldönteni, mit gondoljon Wittgen­steinről: zseninek vagy szimpla őrültnek tartsa. Wittgenstein például minden, a létre vonatkozó állítást értelmetlennek tartott. Russell rá akarta vezetni e véleménye tarthatatlanságára, és a következő kijelentést tette: „Nincs jelen víziló a tanteremben.” Wittgenstein csak a fejét rázta. Erre Russel körbement, és sorban benézett a padok alá a vízilovat keresve, hogy ezzel szemléltesse, milyen abszurd is Wittgenstein makacs tagadása. Hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy nincsen víziló a teremben!

Gondolom, maga Wittgenstein is látta, pontosabban nem látta a vízilovat a teremben. Mert fura fickó volt, de az esze az olyan éles, mint a borotva. A tét a vízilovas sztoriban igazából csak a felszínen szólt Wittgenstein cukkolásáról. A mélyben sokkal nagyobb dolog forgott kockán: a semmi filozófiai értelme. A semmi azon fogalmak közé tartozik, amelyek a hétköznapi használat során teljesen egyértelműnek tűnnek. Ilyen még a lét, a tér, a tudat és az idő is. Azonban mégis ezek azok a fogalmak, amelyek amióta Homo sapiens sapiens az ember, a legnagyobb fejtörést képesek okozni. Olyan ez, mint a légzés, amelyet teljesen automatikusan végzünk mindaddig, amíg oda nem figyelünk rá.