Ki irányítja Európát?

Az európai integráció alapító atyái számára a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt, hogy a folyamat jövője – és egész Európa békéje – a francia–német kapcsolatok minőségén nyugszik. Konrad Adenauer, Alcide De Gasperi és Robert Schuman nemcsak azonos korban élő és dolgozó kereszténydemokrata államférfiak voltak, hanem jóbarátok is. Az ő víziójuk a jövő Európájáról a megvalósulás előfeltételeként kezelte a francia–német – akkor nyugatnémet – megbékélést.

Ez az együttműködés hozta létre az európai intézményeket, billentette át a holtpontokon az együttműködést, dinamizálta az Európa jövőjéről szóló gondolkodást. A szoros államközi kapcsolatok mögött a szerencsésebb időszakokban a két ország vezetőinek személyes jó viszonya adott biztos politikai hátteret. Adenauer előbb Robert Schumannal, majd Charles de Gaulle-lal, Helmut Schmidt Valéry Giscard d’Estaing-nel, Helmut Kohl François Mitterrand-nal vagy éppen Angela Merkel Nicolas Sarkozyval ápolt barátsága nemcsak a két nemzet, de az egész kontinens és az Európai Unió jövője szempontjából is fontos kapcsolat volt.

Az EU informális útikönyvében a legfontosabb állomás kétségtelenül Franciaország és Németország: ha valaki sikerre akarja vinni a saját kezdeményezését az európai belpolitikában, a két ország valamelyikének, optimális esetben mindkettőnek a támogatását kell bírnia. Talán egyedül a Tony Blair miniszterelnöksége alatti Egyesült Királyság tett komolyabb kísérletet a tandem háromszöggé alakítására az ezredfordulón, távozásával – aztán pedig magának az országnak az Európai Unióból való kilépésével – azonban ez a próbálkozás is lekerült a napirendről.

Az elmúlt évek egyik kedvezőtlen fordulata a francia–német tandem hatékonyságának romlása. Előbb Berlin nem vette észre a frissen megválasztott Emmanuel Macron stratégiai ajánlkozását, majd a tavaly őszi német szövetségi parlamenti és az idei francia elnök- és parlamenti választás vonta el a két ország vezetőinek figyelmét egymásról.