Mindannyian teremtve vagyunk valamire – Erőss Zsolt özvegye a Mandinernek

Farkas Anita interjúja a Mandiner hetilapban

A film elsősorban a gyászidőszakot, illetve emlékképek formájában kettejük különleges kapcsolatát dolgozza fel. Megéri mindez, újra és újra feltépni a sebeket?
Olyan szempontból nem kellemes élmény, hogy már rég új szakasz kezdődött az életemben, a forgatás pedig arra kényszerített, hogy valamelyest mégis újrarendezzem és -rendszerezzem a múltat. Amikor 2018-ban elkészült A Hópárduc felesége című könyv, amely a mozi alapja is lett, még jó volt visszagondolni, levonni a tanulságokat, és mindezt frissen összefoglalva feltenni a polcra. De ezzel le is zártam magamban mindent. Ezért szoktam elmondani, hogy a Magasságok és mélységek nem a Zsolttal közösen töltött éveinkről szól.

Hanem a hegymászásról?
Még csak arról sem. Csoma Sándor rendező azt szerette volna minél érzékletesebben megmutatni, hogy a férjem halála után mennyi minden történt és főleg alakult át bennem. Nem öncélúan persze, hanem azzal a szándékkal, hogy az én példám talán erőt adhat másoknak: a legnagyobb összeomlásból is fel lehet állni. Folyamatában kevésbé voltak érzékelhetők az egyes lépések, de ha most visszatekintek az elmúlt évtizedre, pontosan látom, honnan indultam és hova jutottam; mintha a hegycsúcson állva nézném a völgyben a kis sátrakat. Ezért bár egy pontig nagyon bevonódtam érzelmileg a film készítése kapcsán, eljött a pillanat, hogy távolabbról szemléljem a készülését. Rengeteget dolgoztam azért, hogy jól legyek, nem érte volna meg kockáztatni.

Ez a mozi egy kicsi elégtétel is, hogy végre megtudja mindenki, mi történt valójában 2013. május végén? Miközben az egész ország napokig abban bízott, hogy Erőss Zsolt és Kiss Péter élve elő­kerülhet, ön hamar és ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy erre semmi esély, felesleges az újabb mentőexpedíciók szervezése. Ezt sokan furcsának, ridegnek találták.
Elégtételnek nem mondanám, de az tény, hogy a világ akkor látott egy nagyon kemény, ezért sokaknak kevésbé szimpatikus Hildát, akiről nem tudták, miért viselkedik úgy, ahogy, miért nem zokog a ruháit szaggatva a tévékamerák előtt, és miért állítja biztosan, hogy a férje és a hegymászótársa halott. Én meg azt nem értettem, hogyan lehet még bárkinek bármiben reménykedni. Csak később jöttem rá, hogy magam is igazságtalan voltam kicsit, hiszen az emberek többsége nem mászik hegyet, úgyhogy fogalma sem lehetett arról, ami számomra egyértelmű volt: a Kancsendzöngán senki nem él túl két éjszakát. Ráadásul a hivatalos kríziskommunikáció hiánya miatt a médiába is összevissza mentek ki az információk. Az például rögtön megjelent, hogy Zsolték felértek a csúcsra, de arról senki nem beszélt, hogy másnap reggelre sem tértek vissza az alaptáborba. Én viszont folyamatosan tartottam a kapcsolatot az expedíciót vezető Kollár Lajossal, és amikor eltelt még egy éjjel, tudtam, hogy mindennek vége. Vagyis mire a nagyközönség két nap után egyáltalán értesült az eltűnésről, bőven túl voltam az első sokkon.

Beszéltek előtte ilyesmiről otthon?
Igen. Mivel én is másztam, sokszor tudatosítottuk egymásban, hogy ha bármelyikünk eltűnik a hegyen, a másiknak nem szabad hazavárnia. Még annyira sem, mint ahogy régen a háborúból várták haza a hozzátartozókat; ott legalább a halvány esélye megvolt a csodának, itt semmi.

Nehéz lehet úgy élni, hogy a háttérben mindig ott a másik elvesztésétől való félelem.
Hogy ez többször szóba került köztünk, nem azt jelenti, hogy az állandó rettegésről szóltak a hétköznapjaink. Az expedíciós időszakokon kívül egy hegymászó pont úgy viselkedik, mint egy átlagember. Vagyis nem egészen; mivel gyakrabban tapasztaljuk meg a lét és a nemlét határát, talán jobban tudjuk értékelni a családunkkal, szeret­teinkkel töltött időt, sőt magát a puszta létezést is. Olyasmi ez, mintha egy orvos azt mondaná, hogy már csak egy éved van hátra, gondold meg, hogyan és kikkel akarod végigcsinálni.

Mondjuk azért mászni nem muszáj…
Igen, gyakran felvetődik, hogy minek kell felmenni a hegyre, pláne akkor, ha az embernek már gyerekei is vannak. És minek? Először is, a hegymászók nem öngyilkos hajlamúak. Két céljuk van: felérni a csúcsra, ahol a legmesszebbre kerülnek az élettől, majd épségben le is jönni onnan. Másodszor, én nem hiszek benne, hogy az ember attól ember, hogy csupa hasznos dolgot tesz. Akadnak köztünk jó páran, akiknek az a földi küldetésük, hogy önmagukon túlmutatva mások lelkét gazdagítsák, vagy mondjuk példát mutassanak erőből, kitartásból. Hiszen ha csak a pénzben vagy tárgyakban realizálható hasznosságot néznénk, mi szükség volna egy költőre, festőre, zenészre vagy sportolóra? De mivel ők a teljesítményükkel megemelnek minket, hitet adnak az élethez, nagyon is fontosak. Arról nem beszélve, hogy ha valaki genetikailag kódolva van valamire, vétek volna nem kihasználni az adottságait. Nyolcezres hegycsúcsokat nem tud akárki meghódítani, láttam olyan kiváló alpesi mászókat, akik hiába edzettek, egy bizonyos magasság fölé nem képesek eljutni, mert beödémásodik a lábuk, a tüdejük. Más meg gond nélkül halad felfelé – mintha éppen erre volna teremtve. Ilyen volt Zsolt, és úgy tűnik, ilyen lesz Csoma fiunk is: amikor hétvégente túrázunk, tízévesen gyorsabban megy fel a hegyre, mint a felnőttek.

És ön?
Bennem is van egy kicsi ebből a genetikai meghatározottságból. Gyerekkorom óta rajongok a természetért – egy Fejér megyei kis faluban nőttem fel –, és szeretek felfelé menni. A fizikai kihívások sosem álltak távol tőlem, az a fajta kislány voltam, aki elsőként mászik fel a fára meg a kötélre, és mindig mindenben össze akarja mérni magát a fiúkkal. Talán ezért is kötöttem ki végül a hegymászásnál, ahol nem számít, nő vagy férfi vagy, ugyanazt és ugyanolyan körülmények között kell teljesítened. De azért elég hosszú út vezetett odáig, mire ez az álmom valósággá vált.

Zsolt kellett hozzá?
Nem. Egy másik szerelem. Asztmás voltam, a gerinc­problémáim miatt sokszor eltiltottak a mozgástól, ezért arról, hogy aktívan sportoljak, pláne hogy hegyet másszak, sokáig csak ábrándoztam. Egyszer viszont kirendeltek egy kéktúrás csapat mellé, hogy mint tanítónő vigyek egy csoport gyereket népszerűsíteni ezt az életformát. Ezen az úton beleszerettem egy férfiba, és bár azt gondoltam, hogy tíz kilométernél többet nem tudok menni, csak azért, hogy minél tovább vele lehessek, huszonkilencet legyalogoltam egyhuzamban. Ennek a kapcsolatnak aztán vége lett, de a kéktúrázás ma is része az életemnek. És tulajdonképpen ez vezetett el a hegyekhez is. Amikor először eljutottam a Tátrába, úgy éreztem, hogy igen, hazaértem, nekem ez az otthonom, amire mindig vágytam. Utána elkezdtem sziklát mászni, és már bőven túl voltam az Alpokon, amikor találkoztam Zsolttal.

Romantikusan összefutottak a hegyen?
Dehogyis. Egy internetes társkeresőn akadtunk egymásba. Megláttam egy pasit Erőss Zsolt néven, rá hasonlító fényképpel, és írtam neki. Gondoltam, ha személyesen találkozunk, úgyis kiderül, hogy ez csak vicc, valójában egy átlagos hegymászó van a profil mögött. Megbeszéltük, hogy elmegyünk együtt a Grossglocknerre, és nagy meglepetésemre tényleg Zsolt várt a Déli pályaudvaron. Utólag visszagondolva jó is, hogy így történt, mert ha mondjuk egy általa vezetett túrán találkoztunk volna, biztosan nem merek úgy nézni rá, mint férfira, hiszen a mi köreinkben sztár, ikon volt.

Onnantól kezdve együtt másztak?
Együtt is, illetve később már vittük a gyerekeket. Persze csak a kisebb távokra. A 2010-es magas-tátrai lavinabalesetnél azért nem voltam ott, mert Gerda még pici volt, így a völgyben maradtam vele.

Ebben a balesetben Zsolt mindkét lábát eltörte, majd a jobb lábszárát amputálták. Utólag nézve ez nem volt baljós jel?
Az ilyesmi benne van a pakliban. Az élet már csak így működik: bármelyikünkkel bármikor történhet bármi. Egy ismerősöm hihetetlen teljesítménytúrákat csinált végig, soha semmi nem történt vele közben, mígnem Budapesten elesett a villamossíneken, és össze kellett kapcsozni az állát. Egy expedíciós hegymászónál talán még szerencse is, ha a Tátrában éri baleset, és nem a Himaláján, mert innen nagyobb eséllyel le tudják hozni, és valószínűleg jobb orvosi ellátást kap, mint egy katmandui kórházban. Akkor, emlékszem, úgy gondolkodtam, hogy ha előbb-utóbb úgyis ki kell pipálni egy balesetet, akkor tegyük meg, és haladjunk szépen előre.

Ez ugyanaz az erő és tartás, amelynek segítségével később ki tudott jönni egy sokkal mélyebb gödörből?
Inkább úgy fogalmaznék, hogy Zsolt halála után, már csak a két kisgyerekünk miatt is – Gerda négy-, Csoma másfél éves volt akkor – egyszerűen nem volt más választásom, mint hogy talpra állok. De nem ment könnyen. Még akkor sem, ha a nők, akik a gyerek, munka, háztartás közt lavíroznak egész életükben, jellemzően könnyebben megküzdenek az özvegységgel, mint a párjuk halála után hirtelen elanyátlanodó és a mindennapi teendők közt inkább elvesző férfiak.

Az idő segít, hangzik el sokszor a jótanács.
Ami hatalmas hülyeség. Az évek múlása önmagában nem gyógyít meg semmit. Olyan ez az egész, mintha lebombáznák a házadat. Az alap megmarad, benövi a fű, még virágok is sarjadnak a romokon, amitől messziről nézve az összkép akár szép is lehet, de attól még nincs otthonod. Ezért muszáj beletenned a munkát, a törmelékből kiválogatni, mi az, ami még jó lehet belőle, felhasználható, és mi az, amit el kell távolítani – csak így épülhet fel ugyanarra az alapra egy új ház.

Amikor ilyen trauma ér valakit, új identitása is születik?
Igen, de ezzel is vigyázni kell. Mert miközben az ember próbál erős maradni, intézni a gyerekeket, a pénzt, a háztartást, hajlamos lenyomni magában a gyászt, aminek törvényszerűen – lehet, hogy hónapok, lehet, hogy évek múlva – összeomlás lesz a vége. Nekem szerencsém volt, mert rátaláltam Tapolyai Emőke pszichológusra, aki ráadásul, csakúgy mint én, hívő. Rengeteget dolgoztunk azon, hogy ne akarjam az érzéseimet megúszni, meg tudjam élni a veszteségemet úgy, hogy közben őszintén szembenézek az emlékeimmel, beleértve a hétköznapi és az ünnepi pillanatokat is. Együtt bányásztuk ki a személyiségemből azokat a rétegeket, amelyek az új életemben segíthetnek nekem, és korábban csak azért nem kerültek előtérbe, mert egyszerűen nem kellett használnom őket. Például szeretek elő­adásokat tartani, gyerekeket tanítani, pszichológiával, mentálhigiénével foglalkozni. Van bennem egy nagy adag talpraesettség is, ami a Zsolt nyújtotta sziklaszilárd háttér mellett kevésbé derült ki.

A gyász ilyen értelemben lehet önismereti munka is, jó esetben pozitív hozadékokkal?
Pontosan, és ennek az útnak a bejárását – persze kevésbé tragikus körülmények közt – mindenkinek jó szívvel ajánlanám. Kár, hogy Magyarországon még mindig nem igazán szokás szakemberhez fordulni, ha ilyen-olyan okokból elakadunk az életünkben. Inkább egyedül küszködünk, és hagyjuk egyedül küszködni a gyerekeinket is. Nekem viszont teljesen természetes volt, hogy ne csak én, de Gerda is kapjon professzionális segítséget. Csoma akkor még annyira pici volt, hogy nem sokat fogott fel az egészből, és a nővérével ellentétben – ez közel tíz év elteltével jól látszik – nem is traumatizálódott.

Hamar eldöntötte azt is, hogy köszöni, de nem kér a nemzet özvegye szerepből?
Sosem gondoltam így magamra, inkább mások akartak ennek látni. A pszichológusom szerencsére időben figyelmeztetett, hogy ezt a keresztet ne vegyem magamra, ne a gyász legyen a személyiségem szervezőeleme. A gyerekekkel sem tettem volna jót, ha szentet faragok az apjukból, és magányosan siratom egy életen át. Ez egyrészt nem egészséges, másrészt az életünk szakaszokból áll, és mindegyiknek megvan a maga hozadéka, tanulsága, amit jó esetben továbbviszünk a következőbe. Persze ma is vannak néhányan, akik felhúzzák a szemöldöküket, amikor mesélem, hogy hamarosan újra férjhez megyek, de szerintem ez teljesen normális dolog. És egyáltalán nem azt jelenti, hogy Zsoltról megfeledkeztem vagy megfeledkeztünk volna. Sokat beszélünk róla, ma is kint van a képe a nappaliban, csak most már ott vannak mellette az új párommal közös családi fotók is. A lényeg mindig az egyensúly, és hogy ne legyen tabusítás: a rossz érzésekről, gondolatokról is bátran beszélni kell. Mozaikcsaládban élni nem mindig habos torta, Gerda idealizált apaképe azért néha ütközik az őt nevelő, fegyelmező reális apával.

Erőss Zsolt öröksége pedig nemcsak a családban él tovább, hanem a Hópárduc Alapítványban is, amelynek az alapjait még ő tette le, de ön adott igazi tartalmat neki. Most mindkettejük szellemisége benne van, hiszen gyerekeknek tartanak terápiás falmászást. Ez mit jelent pontosan?
Sokat gondolkodtam rajta, mit kezdjek ezzel az egésszel. Adjunk át évente egy sziklát rajta Zsolt nevével? Támogassunk kezdő hegymászókat? Végül Emőke segítségével, aki pszichológusként ezt a folyamatot is végigkísérte, lassan kialakult bennem, hogy valami olyasmit szeretnék, amiben én is hangsúlyosan benne vagyok. Mivel tanítóként végeztem, szeretek gyerekek közt lenni, és később, a lányom egy kisebb elakadása kapcsán találkoztam mozgásfejlesztéssel foglalkozó szakemberekkel, apránként megérett az ötlet, hogy a kettőt kellene valahogy keresztezni. Annál inkább is, mert személyes tapasztalatom volt arról, hogy a mászás milyen jót tesz a mozgáskoordinációnak. Eredetileg az a típusú ember voltam, aki lelök és elsodor mindent, hegymászás közben viszont megtanultam, hogyan figyeljek ne csak a kezeimre vagy az egész testemre, de az érzéseimre is. A fókuszáltság, koncentráltság jól fejleszthető a mászófalas gyakorlatokkal, és erre egy komplett programot kidolgoztunk konduktor és gyógytornász szakemberekkel.

Máshol is vannak ilyen kezdeményezések?
Ennyire komplex módszertanról nem tudok. Külföldön a falmászást elsősorban mozgás- vagy tartás­javításra használják, tizenéves kortól fölfelé. Mi viszont főként az alsó tagozatos korosztályra koncentrálunk, mesekeretbe foglalva a feladatokat. Jellemzően olyan gyerekekkel dolgozunk, ma már közel négyszázzal, akik rengeteg kudarcot éltek- élnek meg csak azért, mert az enyhe figyelemzavaruk miatt kicsit kilógnak az átlagból. És azt tapasztaljuk, hogy a munkánkra óriási szükség van, különösen, mert az oktatási rendszer finoman szólva sem a pozitív megerősítésekre, az egyéni képességek kibontására épül. Pedig fontos lenne, és mi ezt próbáljuk megtanítani a hozzánk járóknak, hogy mindenkinek önmaga legyen a mércéje a másokhoz való hasonlítgatás helyett. Mint ahogy Zsolt is gondolkodott: pontosan tudta, hogy az ő erőssége a hegymászás, és nem akart mindenáron valami mást magára erőltetni.

Előbb egy fél mondatban említette, hogy hívő ember. Az elmúlt tíz évben egyszer sem ingott meg a hite?
Dehogynem. Elég sokáig tépelődtem azon, hogy Isten miért engedte, hogy Zsolt meghaljon, és én vajon mit ronthattam el az életemben, hogy pont velem történt mindez.

És mi lett a válasz?
Hogy nem az okokat, hanem a célt kell keresni. Ebben a világban, amióta csak kijöttünk az Édenkertből, benne van a halál. És benne van a gonosz is. Isten viszont a legnagyobb szörnyűségekből is képes a jót kihozni, de ehhez együtt kell működnünk vele. Ha csak azt nézem, hány ember – a családtagjaim, a barátaim, ismerősök és ismeretlenek – mozdult meg az utóbbi néhány évben, hogy segítsen nekem, hogyan találtam meg az új életfeladatomat az alapítvánnyal, és ezzel hogyan formálhatom át sokak életét, hálás vagyok. És van még egy fontos dolog. Az utóbbi időszakban jóval közvetlenebb kapcsolatba kerültem Istennel. Mert rájöttem, hogy szabad őt nemcsak a templomban, hanem direktben is megszólítanom, sőt akár veszekedhetek is vele. Mert mindenre van válasz, csak arra nincs, amit nem kérdezünk meg egyenesen.

Nyitókép: Lékó Tamás