Feltételezhetően nem csak a lakosság tanult az ukrajnai háborúból. Miben módosította a korábban lefektetett haderőfejlesztési irányokat a konfliktus?
Az elsődleges leckét nem is az ukrajnai konfliktusból tanultuk meg, hanem a környező országok reakcióit vizsgálva. Többük a médiahisztéria és a közvélemény nyomására felajánlotta haditechnikai eszközeit Ukrajna számára. Főleg olyan országok, amelyek még nem álltak át a nyugati haditechnológiára, egykori szovjet eszközöket küldtek, ma pedig többen közülük ott állnak üres lőszerraktárakkal. Védtelenné váltak. A haderőfejlesztés nem holmi bolti bevásárlás: bepakolok a kosárba két kiló rakétaelhárító rendszert, aztán kifizetem a kasszánál. Minimum tízéves folyamatról van szó, vagyis nemzetközi összehasonlításban a hazai program extrém gyorsnak számít. Ráadásul, ahogy említettem, nálunk technológiaváltás is zajlik, most az az első, hogy a honvédség minden lehetséges erejével védje az országot, s ne olyan küldetésben vegyen részt, ami elsősorban nem az ő rendeltetése. Isteni szerencse, hogy nem most kapkodunk a szerződések után. Ha most akarnánk telepakolni a bevásárlókocsinkat rakétaelhárító rendszerekkel, tankokkal, fegyverekkel, nemhogy a kasszánál néznénk csodálkozva a megemelt árakon, pakolni se nagyon lenne mit.
Okoz a szállításokban csúszást az előző két év koronavírus-járványa?
Folyamatosan monitorozzuk a nemzetközi hadiipart, szerencsére extrém csúszás egyelőre nincsen.
Milyen a honvédség imázsa a lakosság körében?
Komolyan küzdöttünk az elmúlt évtizedek után azért, hogy a haza védelme mindenki által közmegbecsülésnek, köztiszteletnek örvendjen. Hogy az emberek ráébredjenek: a Magyar Honvédségben szolgálni valójában kiváltság. Ez toborzási szempontból is fontos, illetve a fiatalok bevonzásánál kikerülhetetlen a családok szerepe: a szülők támogatására is szükségünk van ahhoz, hogy megnyerjük a fiatalokat.