Bravó, Richie!

Ki ne ismerné a kiöregedett közép-európai táncdalénekest, aki valaha két pillanatra híres volt, ma pedig a csatornakiosztás dermesztő határvidékén fellelhető adók kívánságműsorai­ban önti ki szívét a gépiesen hajladozó nyugdíjasoknak? A csillagport már csak a bluebox vetíti ügyetlenül köréjük, a kitörő konzervtaps nem kárpótol az elfuserált pályafutásért, ami talán szerencsésebb csillagzat alatt alakulhatott volna másképpen is, nem ennyire borzasztóan kisszerű módon. És mégis: amikor Ulrich Seidl filmjében Richie Bravo, az osztrák hímdizőz a rimini hotel üres menzáján rázendít a Winnetouról szóló érzelmes schlagerre, hogy visszanyerje vele elhanyagolt lányának szívét, majdhogynem megrendülünk. Hiszen lehet bármilyen szánalmas alak, aki ízléstelen hacukái alá haskötőt öltve veszi snájdigra a figurát, és ha a szállodák bárjában a dolce vitáról hadoválva rendel egy kör grappát a társasutazáson részt vevő idős rajongóinak, már az élet királyának érzi magát: ott és akkor, amikor a lánya előtt kiengedi a vocét, a lánya előtt, aki azért jött, hogy az elmaradt gyerektartást szepegő-sértett nagyjelenetekkel behajtsa apján, Richie egyszer csak megdicsőül. Nincs semmi önironikus távolság, semmi kiszámított hatáskeltés, csak ő van, az ő bugyuta, alacsony színvonalú élete, ami valahogyan megtölti azt a nyomorult Winnetou-dalt. Belehal, ahogyan estéről estére belehal a lakossági románcokba, amiknek olyan címük van, mint Amore mio vagy Insieme con te, elvégre Olaszországban vagyunk, bármennyire hervasztó a közönsége, bármennyire megalázó, hogy a kevesebb nézőt bevonzó előadások után úgy kell kikönyörögnie egy-egy százeuróst, nem végez félmunkát. A Berlinalén bemutatott Rimini nem lenne az év egyik legjobb mozija, ha Seidl – pedig milyen könnyű lenne távolságot tartani, fintorogva lenézni a mélybe! – nem mutatná meg a giccs heroizmusát. Richie Bravo egy hős, akkor is, ha egyébként egy rossz pojáca, egy gyáva, alkoholista, élethazugságok halma alá temetett szarember. Egy hősies szarember, mondjuk így. Michael Thomas zseniálisan, az utolsó ripacskodó taglejtésig hitelesen építi fel a karaktert.