Reggel korán kelünk. Vajdahunyadon megállunk, aztán tovább-buszozunk a Hátszegi-medence felé, ahol egykor Hunyadi János tizenötezer katonával megállította a nyolcvanezer fős török sereget. A millennium idején állított emlékművet szétszedték, de Csaba testvér megvett ott egy hektárnyi területet, amire diófákat ültettek a hátszegi csata emlékére.
Nagypestényben felvesszük Bernád Elek geológust, aki a visszaperelt ötszáz éves családi kúriájából nézi tavasztól őszig a csodálatos Retyezátot. A feleségével ők magyarok csupán a faluban. Elvisz minket a malomvízi Kendeffy-kastélyhoz, hogy onnan gyalogosan vegyük be a romjaiban is impozáns, völgy fölé emelkedő Kolcvárat. Ahogy Erdélyben ez lenni szokott, gyorsan gyülekeznek a felhők, és jól elpáhol minket az eső a romoknál. Nézünk felfelé a felhőkbe, Bernád úr szavalni kezd: „El van rejtezve a világ elől / E szent magány; beléje más nem lát, / Csak messziről fehér fejével a / Hegyek nagyapja, a vén Retyezát.” (Petőfi Sándor: Vajdahunyadon).