Vigyázó

Írótábor Kalotaszentkirályon. Első este. Kiscsipás, Czilika Gyuszi, Tóni Rudi, Berki Béla Árus húzza. Hajnalizunk, jól meghajlítva, hogy „Spirituszból csinálják a pálinkát…”. Én így szeretem, lendületesen, teli torokból. Másnap úgy érzem, hogy kéne egy kis szünetet tartanom. Mehetnékem van. Felfelé akarok menni. Olyan közel még nem voltam a Vigyázóhoz. Legalább húsz éve, amióta Kós Károly Varjú nemzetségét olvastam, készülök megmászni. Úgy érzem, hogy az a reggel alkalmas, hogy feljussak 1836 méter magasba. Vida Gábor megrajzolja az útvonalat. Ahogy megyek fölfelé a köves úton, Havasrogoznál felforr a hűtővizem. Leteszem az autót, hogy ne ragadjak ott a mócvidéken. Gyalogosan megyek tovább. Az út egy ideig meredeken megy fel, aztán enyhén lejteni kezd. Egy völgy tárul elém, tehéncsorda kolompol, de olyan gyönyörű a hangzása, mintha valami megkomponált keleti zenét hallgatnék. Csendes és tiszta minden. Lépkedek a mohos tájon, béke van bennem. Nem e világi béke. Rezegni kezd a zsebemben a telefon, Etus, az unokatestvérem hív Oroszhegyről, hogy nagymama tizenegy óra körül bevette a gyógyszerét, azt mondta, hogy alszik, és elaludt. Az volt mindig a vágya, hogy az elméje tiszta maradjon, és szeretne szépen elaludni. Épp tíz nappal a nyolcvanhetedik születésnapja után szépen elaludt. Örökre. A szülinapján még felköszöntöttük a gyerekekkel, akkor már vizesedett, feldagadt a feje, a lába. A motor már nem bírja, mondta, és a szívére mutatott. A virágot, amit kapott, a lányomnak akarta adni, hogy vigyük el, mert ott úgyis elhervad. Meg a tortát is vigyük el, mert nem lesz, ki megegye. Visszafordulok a Vigyázó oldalából. Felhívom a nővéremet, és mindketten örülünk annak, hogy anyámék közben hazamentek, és nem haraggal váltak el.