Európának a magyar modell kell

Amikor ezeket a sorokat írom, a nemzet még mindig nyakig mártózik abban a történelmi sikerben, amelyet labdarúgóink arattak a ködös Albionban, felülírva a legoptimistább várakozásokat is. Mire a cikk megjelenik, valószínűleg csökken az eufória, ám a sporttörténelem lapjain ott marad a diadal, bennünk pedig az a katartikus érzés, amit csak hazáját szerető ember élhet át, s amely nem ismer sem gúnyt, sem határokat.

Hogy mire képes a sport, azt nem kell többé magyarázni, elég visszautalni arra az össznemzeti örömre, amit együtt megéltünk. És milyen jó, hogy végre ezen a téren is kijut nekünk az örömből! Kezdjük tanulni, hogy újra olyan országban élünk, amely tényező, amelynek nem csak a múltjában vannak igazán dicső elemek, de jelen tettei közt is sok elismerésre méltót találni – és van, igazán van jövőképe.

Sikeres évek állnak mögöttünk, s az a szintlépés, amelyet a labdarú­gásunk elért (reméljük, tartós lesz!), bár szimbolikusan is erőteljes, csak egy azon látványos elemek közül, amelyek jellemzik ezt a korszakot. Merthogy mi, magyarok egyre inkább megéljük, hogy nem kell feltétlenül a múltba révednünk ahhoz, hogy büszkeség fogjon el minket, ugyanígy meríthetünk napjaink eredményeiből is. Megannyi kulturális teljesítmény járul hozzá ehhez, amelyek közül csak egy ragyogó eredményekben gazdag területet említünk: világraszóló sikereket ér el a magyar filmművészet. A kulturális nagyberuházások nemcsak álmok maradnak, hanem megvalósulnak, és olyan eszmeiség, olyan koncepció körvonalazódik mögöttük, amely tovább növeli értéküket. Sorra érkeznek jelentős tudományos eredmények, igazi példaképek élnek közöttünk. S ha már szóba került a sport, ne felejtsük el, a focin kívül is van élet, de még milyen! Budapest e napokban ismét vizes világbajnokságot rendez, a föld harmadik legnagyobb horderejű sportseregszemléjét – rövid időn belül másodszor. Az egyetemi szféránk most alakul át (végre), és alkot olyan struktúrát, amely által képes lesz felvenni a versenyt a nemzetközi (elit)térben is.