A háború áttétei

Pontosan emlékszem azokra a napokra, amikor először jártam Kijevben – sok évvel ezelőtt, közvetlenül a még vértelen „narancsos” forradalom után, alig két hónappal a hatalomváltást követően. A levegőben érződött valami optimista reménykedésféle, az újdonsült állami tisztviselők fiatalok voltak és lelkesek, de a múlt közelségét a város utcáin még fenyegetően jelezték Lenin elvtárs és egyéb szovjet notabilitások bronzmásai.

Én hazatértem, Ukrajna pedig élte tovább újkori történetének mozgalmas éveit. Aztán úgy alakult, hogy nem sokkal a 2014-es megmozdulások és az ismételt hatalomváltás után kedves ukrán kollégák meghívására újra Kijevbe kellett látogatnom, ahol addigra már – nagy megelégedésemre – átneveződtek a Moszkva terek, eltűntek a Lenin-szobrok, de velük együtt eltűnt a Krím és a béke is. Az utcákat, falakat, padokat nemzeti színű graffitik lepték el (egy kicsit fel is rémlett előttem a kilencvenes évek Funar-féle Kolozsvárja), melyek többségét a piros lámpáknál kék-sárga festékre pénzt kunyeráló fiatalok pingálták. Érződött a háborúban álló ország minden feszültsége és bizonytalansága, még úgy is, hogy a front akkor még sok száz kilométerre keletre húzódott. A háború nyomasztó hangulata a békés környezet ellenére mindenkire rátelepedett, a lelkesedés kényszeredetté vált, még a reptéri őrök is idegesebbek voltak a szokásosnál, és a levegőben az optimizmus helyét átvette az a baljós vibrálás, amelyet csak háború sújtotta országban érez az ember.

A háború őrület, egy szörnyeteg, egy önmagát tápláló rák, amely mindent elnyel – mondta Ferenc pápa idén áprilisban háborúellenes könyvének bemutatóján. És valóban: a fegyveres viszály áttétei befurakodnak a társadalom szöveteibe, teljesen átjárják, és a legtávolabbi zugokban is kifejtik ártó hatásukat.