Anyám napjai

Hegyi Zoltán írása a Mandiner hetilapból; fotó: illusztráció (forrás: Fortepan)

Az ember akkor nő fel igazán, amikor árva lesz. Elárvul. Árvává válik. Vagy még akkor sem, de ez lelki­alkat kérdése. Mindenesetre akkor alkalma nyílik rá újra.

Magam már félárván vágtam neki a kamaszkor szépséges gyötrelmeinek, anyám mellett. Nem lettem a katonája, mert anyám kemény nő volt. Testvéreim nem lettek, de ez nem rajta múlott. Úgy volt, hogy két idősebb is lesz, de az utolsó pillanatban meggondolták magukat. Pontosabban, mint azt jóval később anyám elbeszéléséből megtudtam, halálra ijesztették őket. Szó szerint. Így aztán a nagy eszmélések idején Holden Caulfieldet választottam tesónak. Nincs ebben semmi különös, akkoriban ez gyakran előfordult. Mármint vele, Holdennel.

Egy évvel azután született, hogy Magyarországon is megünnepelték az első anyák napját. A haza már csonka volt, a család viszont egész. Öten voltak testvérek, anyám a legkisebb, naná, hogy a sorsa bővelkedett mesebeli fordulatokban, bár a szegénység örökösnek tűnt. Egy olyan faluban éltek, amelynek az egyik felében éltek a reformátusok, a másikban a katolikusok. Lakói szőnyegszövéssel már foglalkoztak, sört főzni még senkinek nem jutott eszébe, és a Körös ott kanyargott lomhán a község szélén.

Oda jártak le játszani, a partjára. Már amikor, mert a ház körül is akadt tennivaló bőven, és anyám, az én édesanyám már gyerekként eljárt szolgálni. Néha beleképzeltem magam életének bizonyos szituációiba. Például ebbe is, hogy anyám gyerek. Májusban született, az is lett a kedvenc hónapja, valósággal kivirágzott a tavasznak ezen a pontján. Mária lett, kinek kedvenc virága a sárga rózsa és az orgona.

1945-ben, amikor a front ide-oda mozgott, szinte táncolt az a front, súlyos, döngő léptekkel, nehéz, sáros csizmában járta a halál táncát, hol a németek, hol az oroszok bukkantak fel a spájzban, és egyikben sem volt semmiféle köszönet, de tényleg, és a végére már semmi nem maradt abban az éléskamrában. Egyszer csak evakuálták őket. Felfejlődtek hát az emberek takaros menetoszlopba, és elindultak a legközelebbi város felé. Mindenki vitte, amit elbírt. Anyám a macskáját vitte kilométereken át. Nagyapám káromkodott, mint a kocsis, de akkor az ő tudománya és tekintélye is csődöt mondott, anyám bekormozott arccal, öregasszonynak öltözve (mert csinos lány volt az én édesanyám) csak cipelte azt a macskát, bele a bárhovába, a ki tudja hovába.

Anya makacs volt a végtelenségig, igazában megingathatatlan már akkor is. Így aztán a háború végén felpattant egy vonat tetejére, és egy szál magában elindult a rommá lőtt fővárosba felépíteni a semmit valamivé, mint későbbi élete során oly sokszor még.

1956 novemberében anyám közel lakott a Széna térhez. Az épületen lövedékek nyomai. Már megint az oroszok, mondta Béla bácsi, az egyik társbérlő, és rezignáltan, mint aki megszokta az ilyesmit, levonult a pincébe. Anyám fent maradt a negyediken, és az erkélyről nézte, ahogy a budai srácok még egy darabig tartják a tarthatatlant, védik a védhetetlent. Már nem ment vissza közéjük, tudta, hogy vége.

Megint egy új élet kezdődött, megismerkedett apámmal, és megszülettem én. Azt nem mondom, hogy soha nem beszélt erről, de elég szűkszavú volt, ha kérdeztem. Apám halála után nem ment újra férjhez, pedig kérői akadtak jócskán. Értem hajtott, nekem vadászott, hogy mindenem meglegyen. Hogy mekkora áldozatot hozott, azt persze csak jóval később értettem meg.

Benne az, hogy jó vagyok, bennem meg az, hogy nem. Egészségi állapota hirtelen romlott meg, és gyorsan rosszabbodott. Már nem robogott végig a piacon az én erős édesanyám. Felépített magának egy saját univerzumot, és abban röpködött, mint valami egyre gyöngülő pillangó a langyos májusi szélben. Néha vissza-visszatért egy kis időre, hogy aztán újra elszálljon. Éjfélig ültem az ágya mellett, és hallgattam a zihálását. Közben talán aludtunk is egy kicsit.

„Menjen már haza, majd hívjuk telefonon”, mondta a nővér, és kedvesen (kissé anyáskodva vagy mi) kituszkolt az ajtón. Fél háromkor halt meg, akkor lettem árva. Kis híja volt, anya, nagyon kis híja. Két és fél óra. Ne haragudj, anya!