A Moszkva pusztulása

Somkuti Bálint írása a Mandiner hetilapban, Háború, közelről cikksorozatunkban

A Moszkva rakétás cirkáló elvesztésének jelentőségét nem csak az adja, hogy ekkora hadihajó 1982 óta nem süllyedt el harccselekmény miatt, fontossága sokkal inkább abban áll, hogy

Különösen akkor, ha már fontos szerepet játszott az adott konfliktusban.

De kezdjük az elején. Az 1962-es kubai rakétaválság ráébresztette a szovjet vezetést, hogy kiegyensúlyozott hadiflotta nélkül esélyük sincs a nyugati világ ellen. A felismerés nyomán a nyolcvanas években szolgálatba lépő Moszkva, korábbi nevén Szlava osztály egységei szó szerint az ablakba, azaz a fedélzetre telepített tizenhat hatalmas rakétaindítójuk és óriási méretű radarjaik miatt jellegzetes kinézetű hajók lettek. Bár elektronikai eszközeik már akkor sem voltak a legmodernebbek, a kor kihívásaival szemben nemcsak felderítő rendszereik, hanem fegyvereik is bőségesen elegendőnek tűntek.

Ugyan a február 24-én megindult támadásban az orosz vezetés hibát hibára halmozott, a tengeren április 14-éig egyértelműen az orosz flotta akarata érvényesült. Jól mutatja, mennyire kilátástalannak ítélte a szárazföldön és a levegőben sikeresen ellenálló ukrán vezetés a flotta helyzetét, hogy inkább a kikötőben süllyesztette el a flotta saját zászlóshajóját, a Hetyman Szahajdacsnij fregattot.

A nemzetközi sajtóban a konfliktus ezen vetületéről általában nem esik szó, de az orosz flotta a háború kezdete óta tengeri blokád alatt tartja Ukrajnát, lehetetlenné téve a szállítás e módját. A blokádot fenntartó hajók a parttól nagyjából száz kilométerre őrjáratoznak, és a hírek szerint körülbelül ekkora távolságban érte utol a végzete a Moszkvát.

Az orosz védelmi minisztérium először tagadta,

Az ukrán vezetés szerint a vadonatúj és saját fejlesztésű, 300 kilométer hatótávolságú Neptun rakéták végeztek a háború elején – a híres szóváltást követően – a Kígyó-sziget védőit ágyútűzzel megadásra kényszerítő hajóval. Amennyiben így van, nagy kérdéseket vet fel ez a jelentős ukrán erkölcsi győzelmet jelentő támadás.

A Moszkva ugyanis közepes és rövid hatótávolságú rakétákból, valamint légvédelmi gépágyúkból álló, úgynevezett rétegzett légvédelemmel rendelkezett, amely a nyolcvanas években számított modernnek.

A rendelkezésre álló kevés információból két lehetséges forgatókönyv látszik kirajzolódni. Az egyik szerint az ukrán partvédelem több, nagyon alacsony repülési profilú (sea skimmer) Neptun rakétát is indított a cirkálóra, melynek elavult légvédelme a kedvezőtlen viszonyok közepette is lelőtt belőlük kettőt. A hajót közben két találat is érte, amelyből az egyik berobbantotta a fedélzeti indítók egyik, kisbusz méretű rakétáját, és ez vezetett az oroszok által is beismert tűzhöz és robbanáshoz.

A másik elképzelés szerint a cirkáló az elemi háborús óvatosság nélkül,

Az így kapott találatok nyomán a fellobbanó tüzeket esélyük sem volt eloltani, sőt az oltásra használt víz vezetett végül a hajó felborulásához.

Egy dolog biztos: akár abban bízott a hadihajó – a támadásban életét vesztő – kapitánya, hogy működő radar nélkül, „lesötétítve”, lopakodva nem fedezik fel, akár egy jól megtervezett és kivitelezett, külső információkkal is segített támadás bírta le az öreg légvédelmet, az ukránok jelentős erkölcsi és anyagi győzelmet arattak.

Már csak a cirkáló neve miatt is. Arról nem is beszélve, hogy ezzel szinte biztosan elhárították az Odesszát fenyegető partraszállás veszélyét.

Nyitóképen: A Moszkva cirkáló Szevasztopolban 2013-ban. Fotó: Reuters / Stringer / File Photo