Mit keres a csizma az asztalon? – A politikamentes sport egy idea, amit meg kell óvni

Szögezzük le: a háborúval nem lehet egyetérteni. Az, hogy 2022-ben Európában a második világháborús ritmikát idéző csapatmozgások, bombázások és néha meghökkentő manipulatív háborús dezinformációs kampány zajlik, döbbenetes, elkeserítő, leírhatatlanul szomorú.

A napokban vacsoránál ülve egy ismerősöm azt mondta, struccpolitikát folytat a háború kapcsán, homokba dugja a fejét, és nem akar tudomást venni arról, mi történik. Szerintem sokan vannak ezzel így. Aki viszont érintett, mert mondjuk a városába menekültek érkeznek esetleg ezerszám; vagy Kárpátalján, Ukrajna területén élnek barátai, rokonai; vagy csak egyszerűen fáj neki, égeti a szégyen, hogy ez történik, nem dughatja homokba a fejét. Bevallom, felegyenesedni és körülnézni egyáltalán nem könnyű, mert a saját felelősségünkkel is szembesülnünk kell. Utóbbi pedig, hiába telnek az évek, évtizedek és évszázadok, mint azt a fegyverek ropogása is mutatja, nem igazán megy az embernek. Mély levegőt venni és körülnézni valóban nehéz, mert rájövünk, hogy ami ma történik, annak alaposan megágyaztunk. Nemcsak a múltban, a közelmúltban is. Ám akkor nem szólaltunk fel, nem álltunk bele, hagytuk, hogy történjen. Pedig voltak, akik figyelmeztettek, hogy nem szerencsés a csizma az asztalon – inkább nevezzük katonai bakancsnak.

A sportban ugyanis nincs helye a politikának. Úgy tanultam, és hittem benne, hogy azért szép a sport, mert a háborút, a nemzeti ellentéteket, a rivalizálást lehozza egy demokratikus, szabályozott, ezáltal felemelő szintre. Mindenki által elfogadott keretek közé szorítja az embert. Ezért volt fájó gyerekkoromban a Los Angeles-i, előtte fordított előjellel pedig a moszkvai olimpiáról való sportolói távolmaradás. Nem a sportolók döntöttek úgy, hogy hidegháború van, nem ők mondták, hogy nem akarnak utazni. Valakik kijelentették, hogy nem mehetnek. Ennyit a szabadsághoz való jogról és az egyén döntési szabadságáról – ami az EU alapjogi chartájában is szerepel.