Rálépett Bukarest a külhoni magyar értelmiség és munkásosztály torkára – Erdélyi '56
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
Sz. B. költő, drámaíró barátommal vonatozunk Sepsi- szentgyörgyre megünnepelni a magyar széppróza napját. Este indulunk a Coronával hálókocsis fülkében. B. kisfia hazavitt valami vírust az oviból, ami nem korona volt, de ügyesen kifektette az egész családot. B. már nem lázas, de magára húzza a takarót hamar, én meg az általa Lendváról importált üveg Jeruzalem Ormož furmint társaságában dolgozni kezdek a felső ágyon, míg le nem merül a laptopom. Tizennégy és fél órás út. Ketten vagyunk az egész vagonban. A határ után lefekszem én is. A Csíki-medencében ébredünk. Kimegyünk az étkező- kocsiba beváltani a reggelikupont. Közben ránézek a telefonomra, és egy neves kolléga bejegyzését látom: kitört a háború. Kommentelgetnek rögtön alá bőszen, hogy micsoda propagandaszöveg, de még nem sejtjük, hogy pár nap, és realitássá válik a rövidke üzenet. Arról beszélgetünk B.-vel, hogy mennyi párhuzam van korunk és az első világháború előtti időszak között. Eszembe jut, ahogy Kuncz Aladár megírja a Fekete kolostorban, ahogy Bretagne-ban táncolnak ki az óceánpartra, Orbók Loránd előrekiált, hogy megüzentük Szerbiának a háborút, és táncolnak tovább. Semmi előjel, vagyis sok apró, de hát ki vette azt akkor komolyan?
Az Olt mellett döcögünk végig, nézzük a hódok nyomait a hóban, hogyan rágták körbe a folyó menti fákat. Olyan szürke reggelre érkezünk Sepsire, amilyennél szürkébb nincs is. Egy teljes napot töltünk Sepsin, találkozunk a barátainkkal, megesszük a legjobb pacallevest, miccset, megtartjuk az estet a Teinben. Az első olyan irodalmi est, ahová a nagy öregek, Bogdán László, Farkas Árpád nem érkeznek meg. Elmentek. Elmegy szép lassan egy nagy generáció az erdélyi irodalomból. Megkapom Lövétei Lázár Lászlótól új verseskötetét, a Feketemunkát, amelynek a címlapja egy régi román útlevél pecsétekkel. Azok a kilencvenes évek, amit olyan jól ismerünk.
Visszafelé a Hargitával jövünk – azzal is tizennégy és fél óra –, s arról beszélgetünk B.-vel, hogy eljön a kiadójától, előfizetőket toboroz, az első száz előfizető neve bekerül a következő verseskötetbe. A kötet nem lesz könyvesbolti forgalomban, csak a felolvasóesteken és a honlapjáról lehet akár dedikálva rendelni. Irodalomról, kortársakról társalgunk a havas tájat nézve, és nincs előttünk az a forgatókönyv, hogy alig két hét elteltével arról gondolkozunk, megnyílt-e már a pokol kapuja, ki fog-e törni a harmadik világháború, vagy ez már az.