Nem szűnt meg a migrációs nyomás

A migráció az európai és hazai közélet egyik meghatározó témája volt az utóbbi négy évben is. A kiemelt politikai jelentőséget magyarázza, hogy az Európai Uniót célzó illegális bevándorlás – a koronavírus-járvány berobbanását követő hónapokat leszámítva – 2015 és 2016 után is viszonylag magas szinten stabilizálódott. A Frontex 2021-re vonatkozó éves statisztikája szerint például csak tavaly közel 200 ezer illegális határátlépést regisztráltak az EU külső határán – e szám 2017 óta nem volt ilyen magas. A régi tagállamok számára nem csupán az új érkezések jelentik a kihívást: a korábban érkezett migránsok sok esetben kudarcos integrációja, a romló közbiztonság, a szociális-jóléti rendszerek leterhelése, illetve az elutasított menedékkérők repatriálásának alacsony hatásfoka mind példaként említhető.

Magyarország számára ezek a kihívások szerencsére ismeretlenek, hiszen egyrészt nem célország, másrészt a kormány 2015-től mindent elkövetett azért, hogy még a tranzitországszerepet is elkerülje. Ezzel egyidejűleg a kabinet igyekezett az uniós migrációs és menekültügyi reformot hazánk számára elfogadható irányba terelni. Ez a politikai küzdelem több okból indokolt maradt 2018 után is. Egyrészt az Euró­pai Bizottság 2020 szeptemberében bemutatott átfogó javaslatcsomagja – néhány ígéretes elemét leszámítva – továbbra is elégtelennek tekinthető a tömeges bevándorlás megállítására. Másrészt az EU főbb intézményei (az Európai Bizottság és az Európai Parlament) mellett a hagyományos célországoknak számító régebbi tagállamokban számos vezető politikus ma is alapvetően, időnként kizárólag humanitárius kérdésként tekint a külső határra nehezedő migrációs nyomásra. A naivitásból vagy hideg politikai számításból félreértelmezett „jóemberkedés” ellensúlyozása a mostani ciklusban is szükséges volt a hol nyílt, hol lopakodó uniós jogalkotás miatt. Szerencsére a magyar kormány nem volt egyedül ebben a küzdelemben: a visegrádi partnerek mellett egyre több tagállamban lelt szövetségesre alapvető célkitűzéseinek támogatásában, nevezetesen a külső határok megvédésében, a menedékkérelmek EU-n kívüli elbírálásában vagy éppen a helyben megvalósuló segítségnyújtásban. Az Orbán-kormány egyértelmű sikereként könyvelhető el, hogy a schengeni határok védelmét ma sokkal több döntéshozó tartja kiemelt fontosságúnak, mint 2015-ben. Ám ez a küzdelem nem ért véget, és borítékolható, hogy a biztonsági és a humanitárius megközelítés harca fogja jellemezni a következő éveket is.

Az elmúlt négy évben a magyar kormány egyszerre volt „kényelmes” és nehéz helyzetben az illegális migráció elleni küzdelemben. Egyfelől a magas szintű határvédelem kiépítése és a menekült­ügyi rendszer strukturális átalakítása 2018-ig lezárult, további hasonló súlyú jogalkotásra nem volt szükség. Másfelől azonban ezek hatékony működtetése egyáltalán nem könnyű feladat, legalább két okból. Az első praktikus természetű: a déli határszakaszra nehezedő migrá­ciós nyomás állandósult – tavaly például mintegy 117 ezer határsértési esetben intézkedtek a hatóságok –, ami a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet folyamatos meghosszabbítása mellett a határvédelem humán erőforrásainak és technikai feltételeinek fejlesztését tette szükségessé. A másik kihívás jogi-­politikai természetű: a kormány migrációs gyakorlata és intézkedései össztűz alatt álltak az utóbbi négy évben is. A brüsszeli és tagállami kritikák mellett kötelezettségszegési eljárások indultak Magyarország ellen, az Európai Unió Bíróságának ítéletét követően pedig a kormány a tranzitzónák azonnali felszámolásáról döntött – természetesen újabb bírálatokat kiváltva.