Julie nem akar a földön járni

Veczán Zoltán írása a Mandiner hetilapban

Elcseszett, posztmodern közhely, ezerszer elmesélt történet az emberről, aki keresi önmagát, közben egyszer attól szenved, hogy nem mer átgázolni másokon, aztán attól, hogy mert, néha boldog, de inkább nem, majd megpihen egy szomorú mosoly és egy szép vágókép erejéig, és pont, vagyis pontosvessző, mert a posztmodernben nincsen pont, igazából mondatok se nagyon. A világ legrosszabb embere tucatnyi fordulópont köré szerveződő történetének főhősét Juliének hívják; magabiztos fellépése mellett bizonytalan magában, és a többi, hozza az összes kor- és generációs szimptómát, lebegve a lét elviselhetetlen könnyűségében; egocentrikus, a mélység mindenféle illúziójával terhelt világképe bárki számára ismerős lehet, aki valaha beleolvasott már közepes minőségű női magazin frankómegmondós szoftfeminista cikkeibe. Különlegessége pusztán annyiban áll, hogy fiatal, inkább szép, mint nem, inkább okos, mint nem, kiszámítható kiszámíthatatlanságát pedig ügyesen és hosszan rejti hétköznapi bohémságok mögé. Hozzátehetjük, Joachim Trier Oslo-trilógiája záródarabjának kimondottan jól áll, hogy az önsorsrontó balfék karakterét ezúttal egy nő formálja meg.

Julie életét három férfi határozza meg: legerősebben, de a háttérből édesapja, aki fájdalmas közönyével lassan, de biztosan szabadul meg idősebbik lányától; Aksel, az örök lázadó negyvenes, ünnepelt képregényalkotó, mélyanalitikus, olvasott és kellőképpen önelégült figura, aki sok Juliének; valamint a pékségben dolgozó, faékegyszerű, kissé idétlen Eivind, aki meg túl kevés. A két szék között a padló jellemző története. A könyvesboltban dolgozó, írni vágyó, egycikkes lány egyetlen röpke látogatása a szerzők világába fogalmazvány arról, hogy a félkemény hímtagot szereti, mert az általa válik merevvé, és nem készen kapja, ami, ugyebár, erőszakos dolog lenne. A film mindazonáltal nem ítélkezik, és nem emel piedesztálra, a maga esendőségében mutatja be a szereplőket, mindennapjaink szereplőit, és a középszer tragédiáját. Mert mégis, Aksel befejezett ember: ismert képregényrajzoló klasszikus lázadó filozófiával abból a korból, amikor a nagy narratívák tagadásának még van valamiféle értelme, sőt kockázata – aztán utóbb belecsúszik abba, amit Douglas Murray kulturális aknamezőnek hív, és felrobban, de legalább tart valahonnan valahova; valamilyen, még ha végül szerepnek is tűnik az egész, de karakteres. Eivind a lelki szegények boldogságában sodródik, a gondolatok szabadon és bántatlanul hagyják elvonulni. Ehhez képest ott áll Julie, aki nagybeteg, rég elhagyott párját faggatja arról, hogy megtartsa-e a másiktól születendő gyerekét, amit emez hiába akart annak idején, érdemtelen dicséretet csikar ki, s eközben a maga szemszögéből, ami egyébként éppúgy befogadható és átélhető, mindez olyan humánus és logikus, mint egy eutanázia.

Trier eközben mer humoros lenni, gúnya viszont nem az egyéneknek szól: a radikális feminizmus is megkapja a magáét a begombázva odaképzelt édesapához vágott véres tamponnal meg a médiát uraló helyi femináci irritáló dogmavakságával; ahogy az identitáspolitikai sekélység is a nem egészen négyszázaléknyi számi ősök felfedezése után jógasámánná váló, majd Instagramon magamutogató exbarátnő figurájában. Egyszóval kap az egész műanyagbölcs társadalmunk egy olyan komplex karikatúrát, amit nyugodt szívvel rajzolhatott volna Aksel is egy jobb pillanatában, egy olyan banda karcos zenéjére, ami már akkor se volt divatos, amikor ő elvileg gyerek volt egy színes üveges bérházban.