Aranyos lányaink kilenc vb-éremmel

Edvi László írása a Mandiner hetilapban.

1957-ben rendezték az első női kézilabda-világbajnokságot, és a magyar válogatott az első esemény óta meghatározó szerepet játszik. Már a „nyitóbuliról” Jugoszláviából is éremmel tért haza. Mai ésszel egészen furcsa vb volt az. Kilenc csapat vett részt rajta, mindegyik Európából érkezett. Csehszlovákia kimagaslott a mezőnyből, megszorítani sem tudta senki. Mind az öt mérkőzését megnyerte, a mieinket a csoportmérkőzések során 8-4-re, a döntőben 7-1-re verte meg. Magyarország e két vereség mellett két találkozót megnyert, egyen döntetlent játszott. Vagyis – legyünk őszinték – kellett némi szerencse a második helyhez. Aztán a sors öt évvel később visszavette, amit akkor adott: 1962-ben két győzelem csak az ötödik helyhez volt elég.

Aztán jött 1965, és az NSZK-ban rendezett harmadik vb. Ide selejtező után lehetett kijutni, ott olyan drámai esemény történt, ami ritkaság a sportban. (Erről keretes írásunkban olvashatnak.) A világbajnokságon a nyolc részt vevő országot két négyes csoportba sorolták. Magyarország a „szocialista kvartettben” mindhárom ellenfelét legyőzte, Lengyelországot könnyedén, Csehszlovákiát és Romániát nehezebben. Így a másik ágon az NSZK-t, Dániát és Japánt maga mögé utasító Jugoszláviával vívhatta a döntőt. Gigászi csata volt, végig a magyar válogatott vezetett, de a jugók rendre egyenlítettek. Ám utoljára már nem tudtak. Sőt, az egygólos előnyből végül kettő lett, így Török Bódog tanítványai 5-3-as győzelemmel világbajnokok lettek.

Csupán 5-3? Bizony, annyi volt, hiszen az akkori játék alig hasonlított a maihoz. A kevesebb gólt nemcsak az okozta, hogy tíz perccel rövidebb volt egy mérkőzés, mint manapság, hanem a szabályok és a játékstílus is. Egyfelől a kézilabda akkor még a szó szoros értelmében „kisasszonysport” volt, kedélyes passzolgatásokkal, erőtlen lövésekkel, másrészt bármeddig lehetett támadni, akár nyolc-tíz percig is adogathatott egy csapat a másik hatosa előtt, a védekezőnek tehát esélye nem volt megszerezni a labdát. Régi idők kézije!

A sikert viszont nem kell magyarázni. Sajnos ismételni sem sikerült, pedig volt rá elég lehetőségük az utódoknak.

A következő négy vb közül háromról is bronzéremmel jöttek haza a magyarok. Majd következett a nagy lehetőség az újabb aranyra: 1982-ben világbajnokság Magyarországon! Az akkor átadott Budapest Sportcsarnokban. Ez volt a BS első rangos eseménye. Szenzációs hangulatban. Tizenkét csapat szerepelt a tornán, a kilenc európain kívül Ausztráliát kivéve minden kontinens elküldte legjobbjait. A körmérkőzéses végjáték fantasztikus élménnyel ajándékozta meg a kilátogatókat. Az utolsó játéknapra került a várva várt magyar–szovjet, ezt a találkozót gondolta mindenki a döntőkör döntőjének. És egy csarnoknyi szurkoló reménykedett a győzelemben. A fantasztikus hangulatú mérkőzésen nyertek is 15-13-ra Csík János „lányai”, ám ez nem ért aranyat. Egy játéknappal korábban ugyanis kikaptak Jugoszláviától 17-16-ra. A furcsa lebonyolítású torna után lett másodszor is ezüst­érmes a válogatottunk.