Pilinszky, a fotográfus

Kéri Gáspár írása a Mandiner hetilapban

Ugyanebben a teremben szinte napra pontosan négy évvel ezelőtt láttam egy különös atmoszférájú kiállítást. A hatvan fekete-fehér családi fotóról Andrej Tarkovszkij gyermekkorának hétköznapi pillanatai köszöntek vissza. És hogy mi értelme ismert emberek, köztük meghatározó alkotók privát célból készült felvételeit böngészni, arra az egyszeri kíváncsiskodáson és voyeurizmuson túl néhány megnyugtató magyarázat is adható. A Tarkovszkij-fotók kapcsán például revelációként hatott, hogy a gyermekkor, vele a gyermeki lélek mélységeit visszafejtő, Tükör című filmjében a rendező szabályos rekonstrukciós műveletet hajtott végre. A poétikus film látványvilágában, jelenetei beállításaiban ugyanis a régi családi albumképek elkapott pillanatai köszönnek vissza. Tarkovszkij a keresetlenül megörökített gyermekkori emlékképek tucatjai nyomán teremtett évtizedekkel később önálló és érvényes alkotást. Talán nem véletlen a hirtelen bevillant párhuzam Tarkovszkij és Pilinszky között, jóval túlmutat annak aprócska jelentőségén, hogy most ugyanabban a térben ismerhetünk meg hatvanhat darabot a költő magáncélra készült fotóiból. Pilinszky 1965-ben kezdett fotográfiával foglalkozni, nem függetlenül külföldi utazásaitól, amelyek jellemzően a Nyugaton, illetve Lengyelországban és Jugoszláviában tett turista- és szakmai utak voltak. Évekkel korábban jelent meg addigi életműve, egyben a háború utáni magyar líra meghatározó kötete, a Harmadnapon, amivel csak erősítette rendszerenkívüliségét és megtűrt státuszát. Ettől nem teljesen függetlenül a hatvanas évek közepére publicisztikai tevékenysége is kiteljesedett. Fotóin egyforma jelentőséggel bír az oostendei tengerpartról a végtelenségbe tekinteni, egy római ablakból a macskaköves utcára pillantani, Párizsban fényképezőgépét az ég felé emelve a Notre-Dame vízköpőit keresgélni vagy a belgiumi Villers ősi ciszterci apátságának romjai között bóklászni. Bár semmi nyoma nincs annak, hogy Pilinszky behatóan ismerte volna az amerikai és a nyugat-európai street fotó különféle törekvéseit, párizsi és főként londoni utcai felvételein lenyűgöző természetességgel, kliséktől mentesen fényképezte kora fiataljait. S hogy mennyire hitt ebben a generációban, arra érdekes példa ekkoriban született írása Antonioni Nagyítás című filmjéről. A kiállítást a költő hetvenes évekbeli szerelméről és múzsájáról, Jutta Scherrerről készült bensőséges portréfotók és életképek zárják. Pilinszky János verseiből és publicisztikáiból pontosan kitűnik, hogy milyen fontos helyet foglalt el életében a film és a fotográfia. Megkockáztatom, hogy a fotózás gesztusa – amit intenzíven csupán néhány évig művelt – az irodalmi tevékenységet kiegészítve az alkotás szerves részét képezte. Közben semmi nyomát nem találni annak, hogy Pilinszky valaha úgy gondolt volna felvételeire, mint majdani kiállítási műtárgyakra. Tehát elsősorban magának, illetve az asztalfióknak dolgozott. A kiállításra válogatott anyag láttán (kurátor: Gulyás Miklós) laikusként is megállapítható, hogy a fotográfiák önmagukban is jelentős esztétikai minőséget képviselnek, miközben stílusukban és mondanivalójukban azt a rendszerenkívüliséget is megtestesítik, amely Pilinszky egész lényét jellemezte a korszak Magyarországán. 

(Az esetlegesség rétegei – Pilinszky János fényképei. A kiállítás november 28-áig tekinthető meg a Műcsarnokban)