Farkastörvények és párhuzamos valóságok Brüsszelben

Dobozi Gergely írása a Mandiner hetilapban.

Kis túlzással évtizedes hagyománya van már annak, hogy a brüsszeli politikai bürokraták az Európai Unió szerződéseinek betűitől elrugaszkodva karakteres politikai szerepvállalásra törekednek. A Jean-Claude Juncker nevéhez fűződő fordulat immár csaknem a végletességig csapó hullámokat gerjeszt. Az Európai Parlament – valóban politikai testületként – ma olyan elvárásokat támaszt mind a tagállamokkal, mind pedig az Európai Bizottsággal szemben, amelyek összeegyeztethetetlenek az Európai Unió közjogi állapotával. Ennek alátámasztására rögtön két példa is említhető csak az utóbbi két hét eseményeiből szemezgetve.

Egyrészt az EP nevében a testület elnöke, David Sassoli október közepén bejelentette, hogy az Európai Parlament kész beperelni az Európai Bizottságot az Európai Unió Bírósága előtt, ha „a szerződések őre” nem indítja meg a jogállamisági mechanizmust Magyar­országgal és Lengyelországgal szemben. A probléma nem maga a mechanizmus – annak feltételeiről a tagállamok tavaly  megállapodtak. A megállapodás világos: nincs mechanizmus előzetes bírói kontroll nélkül. Nincs helytálló jogi érv amellett, hogy miért is mehetne szembe az Európai Parlament a tavalyi paktummal, miközben annak megszegésére kötelezi az Európai Bizottságot is. A hajmeresztő fenyegetés egyszerre igazolja azt a feltételezést, hogy a jogállamisági mechanizmus valójában közjogias formát öltött, igen veszélyes politikai fegyver, egyúttal egyértelművé teszi azt is, hogy Brüsszelben a jogi normák helyett a politika farkastörvényei uralkodnak.

Másrészt szintén az Európai Parlament néhány nappal később, október 21-én illegitimnek minősítette Lengyelország alkotmánybíróságát, kijelentve, hogy a testület nem értelmezheti a lengyel alkotmányt. Az abszurdba hajló EP-határozat szövegében az illegitim jelzőt egy szuverén állam legfőbb bírói fórumára következetesen, összesen kilenc helyen tüntetik fel, s a szerkesztők az alkotmánybíróság kifejezést is idézőjelbe tették. Ezekkel a gesztusokkal az EP két dologról tett tanúbizonyságot: egyrészt, hogy a testület képviselői párhuzamos valóságban élnek, másrészt pedig, hogy ebben a párhuzamos valóságban a szómágia az egyik legfőbb jogteremtő eszköz. Az Európai Parlament ugyanis saját határozatán felbuzdulva arra kötelezte az Európai Bizottságot, hogy „minden rendelkezésére álló eszközzel” szálljon szembe Lengyelországgal.

A jelek szerint az EP a jogállamisági mechanizmus és a tagállami szuverenitás kérdései tekintetében fordítva ül a lovon. Ahhoz, hogy lássuk, mennyire, érdemes értelmezni azokat az uniós szerződésbeli rendelkezéseket, amelyek a perrel való fenyegetőzést elviekben lehetővé teszik. Emlékezzünk: a parlament szerint a bizottság „bűne” abban áll, hogy bár 2021. január 1-je óta alkalmazni lehetne a tagállamokkal szemben a jogállamisági mechanizmusról szóló rendeletet, az EB nem élt ezzel a lehetőséggel. Az EU működéséről szóló szerződés valóban lehetőséget ad arra, hogy bizonyos uniós szervek ellen eljárást lehessen indítani az Európai Unió Bíróságánál. Ezt az eljárást az úgynevezett mulasztási kereset alapozza meg, a processzus fókuszában pedig az áll, hogy a bíróság elé rángatott uniós szerv jogszerűen tétlenkedett-e. Így lett volna?