Kézirat sosem ég el

Kéri Gáspár írása a Mandiner hetilapban.

Mihail Afanaszjevics Bulgakov tisztában volt azzal, hogy fő művét az asztalfióknak írja. Ez nem is lehetett másként egy olyan társutas számára, aki bár sosem szállt szembe nyíltan a sztálinizmussal – noha a rendszer anatómiáját nemegyszer felvázolta –, kommunista sem volt, ami a harmincas évek Szovjetuniójában az életben maradás alapvető feltételét jelenthette egy alkotónak. A színházi munkákból szerényen egzisztáló írót rendszeresen vegzálták a hatóságok. Sőt, maga Sztálin tiltotta meg, hogy külföldre távozzon, pedig A fehér gárda című regényéből írt színműve, a Turbinék napjai a diktátor egyik kedvenc darabja volt. A Mester és Margarita több mint tíz éven át írt kéziratát többször megcsonkította, bizonyos lapjait kitépte és elégette, hogy később betegen és félig megvakulva emlékezetből diktálja feleségének a megsemmisített sorokat. Mert kézirat sosem ég el, ahogy a gonoszt megtestesítő Woland mondja ki a bulgakovi szentenciát. A regény cenzúrázott változatát szerzője halála után huszonhat évvel, 1966-ban adták ki először a Szovjetunióban, a közel teljes változat Magyarországon hamarabb megjelent. 

A regény rendhagyó szerkezetét keretezve vékony huzalokból szabályos négyzethálóba rendezett poszthumán színpadkép (díszlet: Numen / For Use) fogja össze a legújabb hazai színházi adaptációt. A díszlettel ellentétben a jelmezek (tervező: Jelena Proković) korhű mintákat követnek. A feketére és nyomokban fehérre redukált minimalista térben szabadon szárnyalunk térben és időben; sőt az álmok, a realitás és az abszurd mezsgyéjén egyensúlyozva a határtalan bulgakovi képzeletből sző izgalmas dramaturgiát a macedón rendező. Központi és univerzális kérdéssé lép elő a gonosz jelenléte, akivel az életben bárhol, bármikor és bármilyen formában találkozhatunk. A három történetszál – Woland és kíséretének moszkvai tevékenysége, Pilátus és Jézus kettőse, valamint a Mester és Margarita Nyikolajevna szerelme – a regényhez képest más hangsúlyokat kap színpadon.