Nem vagyok híve az ünnepi szónoklatoknak, soha nem is voltam, és ez most már így is marad. Azt tapasztaltam, hogy ezek a szónoklatok mindig elfednek és elkennek valamit, a pátosz bűvkörében fogannak, a semmitmondás és az egyoldalúság posványában merülnek el. Már általános iskolás koromban láttam ezt. Nem azért, mintha olyan különösen intelligens gyerek lettem volna. Minden gyerek látta és érzékelte. A különféle iskolai ünnepségeken valaki mindig elájult vagy rosszul lett, elhányta magát, vagy rájött a hasmenés. Anikó néni, az igazgató a jellegzetes, nyafogó hangján hosszasan beszélt valamiről. Felszabadulás, tanácsköztársaság vagy épp az úgynevezett fenyőünnep, amivel a karácsonyt helyettesítették a kommunisták. Október huszonhárom természetesen nem szerepelt a kínálatban. Szép is lett volna.
A tanári szobában, az íróasztalok alatt vagy a szekrények alsó polcain sorjáztak az üres üvegek. Leginkább vodkásüvegek, konyakos-, talán néhány borosüveg is. A főszerep a töményeké volt, nem vitás. Amikor összegyűlt egy nagyobb mennyiség üres üvegekből, valamelyikünk visszaválthatta az adagot a boltban. Népbolt, így hívták. Nagy kegy volt ez, igazi megtiszteltetés. A tanári szobában vastagon állt a cigarettafüst, az üres üvegeket csíkos műanyag szatyrokba pakolták. Néha még látok ilyen szatyrokat, főleg idősebb emberek kezében. Ha azokra az időkre gondolok, az első képek egyike mindig ez. A tanári szoba a cigarettafüstben és a csíkos szatyrok az üres üvegekkel. Nyolcvanötben, nyolcvanhatban vagy nyolcvanhétben. Ha azt hallom vagy olvasom valahol, hogy a szocializmus áporodott levegője, ezt a tanári szobát látom. És hallom Anikó nénit vagy Ági nénit, az úttörőcsapat vezetőjét, ahogy azt kiabálja a recsegő mikrofonba: Kétezer-nyolcszázhetvenötös számú Táncsics Mihály úttörőcsapat, vigyázz, középre nézz! Soha nem értettem, mit jelent az, hogy középre nézni. Apám egyszer azzal jött haza, hogy a főnöke – aki egyébként az MSZMP legfelső köreiben mozgott – azzal hívatta be, hogy telefonált neki egy tanárnő az iskolánkból, s megkérdezte tőle, tudja-e, hogy mi hittanra járunk. Nem tudta. De különösebben nem is érdekelte, mert apámnak mindezt mosolyogva mondta el. Csak hogy tudd, valami ilyesmivel kommentálta a hírt. Nem nagy történetek ezek, nem drámaiak vagy katartikusak. Azért nem azok, mert ez a bizonyos áporodott levegő okádta ki őket magából. Áporodott levegőben nem terem meg a katarzis, nem születik semmi drámai, csupán ezek a szánalmas és nevetséges epizódok.